Az aratókat gyötri a nagy hőség, vagy éppen hátráltatja az esős idő, de a kényelmesebb körülményeikről gondoskodnak a mai gazdaság karbantartó üzemei és konyhája.

Az apák, nagyapák nemzedéke másféle aratásokat ismert. A kézzel végzett kaszás aratást ahol a kulcsember a kaszás férfi volt. Ennek előtte sarlóval vágták a gabonát nemcsak Magyarországon, de egész Európa-szerte. Az aratósarló a nők munkaeszköze volt, ezért kapta a sarlós megkülönböztetést a nyári Mária ünnep, a Sarlós Boldogasszony (július 2.), amely régebben az aratás megkezdésének iránytőjéül szolgált.

Részes aratók

A sarlós aratás során nők vágták sarlóval a gabonát. Ha férfiak egyáltalán segédkeztek, csak a kévéket kötötték össze. A mezőgazdaságban évszázadokon át a férfit igénylő legnehezebb munkának a kaszálást tartották. A kaszás mögött dolgozó marokszedő nő ment, kettejüket együtt nevezték aratópárnak. Béraratásban vagy páronként volt kikötve a bér, vagy a nő a kaszásénak felét kapta, ezért a marokszedőt félkezesnek is nevezték.

Parasztbirtokon rendszerint a családtagok arattak, nagyobb birtokos paraszt azonban bérmunkást is alkalmat, hiszen az aratást gyorsan kellett elvégezni. Arató bérmunka a földesúri gazdaságokban már a jobbágyfelszabadítás előtt is előfordult, 1848 után azonban óriásit nőtt a jelentősége. Munkaerőben nem volt hiány, hiszen a jobbágyfelszabadításból csak a telkes jobbágyok kerültek ki parasztbirtokosként, míg 800 ezer nincstelen és törpebirtokos családfő napszámos meg részes munkára kényszerült a mezőgazdaságban.

Kaszásleves

Kézzel arattak, de egyre intenzívebb munkával. A járulékos feladatokra az aratópár mellé további személyek csatlakoztak. Egy vagy két párt kiszolgáló kévekötő férfi, esetleg külön kötélterítő. Így a legkisebb összedolgozó egységbe, a bokorba, már öthat személy tartozott. Az aratóbandába, aratócsoportba mindig több ilyen kis egység állt össze, a learatandó terület nagyságától függően. Az egy faluból kikerült aratóbanda általában hosszú éveken át együtt maradt. A kaszás a marokszedőjét — ha csak lehetett — a családból hozta, hogy a teljes kereset is a családban maradjon.

Parasztgazdaságban, akár a család maga, akár fizetett munkásokkal együtt aratott, a háziasszony a lehető legjobb kosztot adta. Mikor az aratók pár óra munka után, nyolc óra körül megpihentek, a reggeli szalonna volt kenyérrel és pálinkával. Ebédre főtt étel járt, két-három fogással. Ahogy a kasza bevonult az aratásba, a kaszásleves is az aratási étrendbe. A kaszáslé az egyik legkorábban feljegyzett magyarországi recept, a 16. századtól a 20. századig nagyon sokféle változatban szerepelt, de mindenképpen főtt húsétel volt üdítő, savanyú lében.

Az 1695-ben kiadott első nyomtatott magyar szakácskönyv szerzője, aki korábban, a 16. század végén már munkája élén az erdélyi fejedelmi udvar számára egy több száz receptből álló kézzel írott pompás szakácskönyvet állított össze, friss marhahúsból javasolja elkészíteni. A parasztháztartásokban füstölt disznóhúsból főzték, amibe köleskása vagy krumpli is került, és tejföllel habarták, ecettel savanyították. A háziasszony egyik legfőbb gondja az volt, hogy aratásra is maradjon a télen füstölt disznóhúsból.

Az aratóknak ebédre gyakran vittek a mezőre kétféle levest és harmadik fogásként tejben főtt köleskását. A kétféle levest az indokolta, hogy a húst csak később kísérte körítés a parasztkonyhán. A tejbekása a század elején még az egyik legrangosabb édesség, a lakodalmi vacsorát is záró fogás volt. Ilyen összeállítású aratóebédre mondták, hogy egy egész lakodalom volt. A tejbekását később rétes, és kelt tészták váltották fel. Uzsonnára az aratók ismét hideget, vacsorára pedig meleg ételt kaptak.

Kaszásleves hozzávalók:

• 20 dkg nyers füstölt sonka
• 50 dkg burgonya
• 2 dl tejföl
• 1,5 evőkanál liszt
• só
• 2 babérlevél
• kevés ecet

Elkészítés:

Vékonyan felszeleteljük a sonkát, és egy kevés vizet aláöntve, legalább fél óráig pároljuk, majd zsírjára sütve pirítjuk.

Feltesszük főni a megtisztított, kockákra vágott burgonyát, megsózzuk, babérlevéllel ízesítjük, és lassú tűzön forraljuk, míg a burgonya megpuhul. Simára keverjük a lisztet a tejföllel, besűrítjük vele a levest, hozzáadjuk a sonkát, és ízlés szerint ecettel savanyítjuk.

Nagybogrács

Az uradalmakban dolgozó nagy létszámú aratóbandáknál a nagybandával", „nagytarlóval" együtt fogalommá vált a „nagybogrács", a közös étkezés jelképe is. Ezek az aratók a bérüket a learatott termés meghatározott részében kapták. A gabonarész biztosította egész évi kenyerüket, ezért volt olyan fontos hogy a szegény ember részes-aratást kapjon.

A munka idejére élelmezésükre járt az ún. komenció, ami élelmiszerekből és a főzéshez, esetleg kenyérsütéshez szükséges tüzelőanyagból állt. Békés megye gyulai járásában 1900-ban például aratópáronként hetente 30 liter búza, 2 kiló szalonna, 2 liter köleskása, 1 liter ecet, 1 kiló só és 2 liter pálinka. Szokásos komencióban a kenyér, a bab, a lencse, a krumpli, a száraztészta is, de hús csak igen kivételesen.

A bandagazda gondoskodott róla, hogy az aratók magukkal hozzák otthonról mindazt, ami a főzéshez elengedhetetlen volt, de a komencióból hiányzott, így a hagymát, a pirospaprikát. A bandagazda állított szakácsot-szakácsnőt is, akik otthonról hozták a banda nagy bográcsát. Ebédet és vacsorát főztek naponta, mindig csak egy-egy fogást. Esetleg váltogatták a levest és sűrű kásaételt ugyanabból a nyersanyagból: kásából, babból, tésztából. A dél-alföldön szokásos volt az is, hogy az aratók páronként étkeztek, ilyenkor természetesen a marokszedő főzött. Mivel hasonló komencióból gazdálkodtak, a kicsi bográcsban itt is hol kásaleves, hol öregtarhonya készült.