Komálás, Mátkálás, Fehérvasárnap, komatálküldés


Komálás, Mátkálás, Fehérvasárnap, komatálküldés

Komatál küldés. Általában egynemű, ritkábban különnemű fiatalok barátságának megpecsételése. A mátkatálat személyesen illett vinnia megajándékozottnak, aki ha elfogadta a barátságot ugyanezt a tálat kaláccsal, süteménnyel, gyümölccsel megrakva, hímzett kendővel letakarva küldte vissza.

Magyar Katolikus Lexikon:

mátkálás: a csángóknál megmaradt kifejezés a barátságkötésre: mátkálódás, megmátkásodás.

A szokás középkori lit. hagyományainkban gyökerezik, de a 20. sz. végén már csak az elszigetelődött moldvai csángók körében él megőrzött régiségként. Itt a húsvét utáni vasárnap neve mátkaváltó vasárnap. E napon két leány „összeállt” mátkát váltani. Kerestek egy keresztanyát, aki a két leánynak összefogta a kezét a szavakkal: „Ha ezen a világon voltunk barátok, virisórák (unokatestvérek), másik világon meg ezen a világon es legyünk mátkások.” Majd a keresztanya elvágta a kezeiket, s azt mondta: „Az Isten adjon szerencsét, szerencsés órában legyen!” - Napjainkban mátkálásnak mondják az eljegyzést is.

Polgárinfo:

Nevét onnan vette, hogy a nagyszombaton keresztelt katekumenek (keresztelésre előkészülő felnőtt, illetve az első gyónásra és áldozásra előkészülő gyermek) akkor vetették le a fehér ruhájukat, hogy keresztszüleik megvendégelték őket, utalással a királyi ember lakomaszerzésről szóló evangéliumi példázatra. (Mt. 22, 1-14)

Az évfordulókon pedig ajándékokkal, húsvéti tojással emlékeztették őket a nevezetes eseményre: a keresztség szentségében való újjászületésükre. Amikor a katekumenátus megszűnt, és már az újszülötteket is megkeresztelték, ezen a napon történt a házasok, illetőleg a házasulandók között a leendő keresztkomának a kiszemelése. Magyarország több vidékén még a XX. században is élt a komálás, mátkálás, komatálküldés, ennek az őskeresztény képzetkörnek laikussá vált csökevénye, amely ősrégi, primitív szokásokban gyökeredzik.

Göcsejben fehérvasárnap délutánján a gyermekek, ifjak, leányok a templomnál, haranglábnál, vagy a korcsmánál összejőve, tojáscserére szólítják föl egymást.

Komáll meg velem! Vagy: Koma, koma, komállunk meg! És: Mátka, mátka, mátkállunk, száz esztendeig szánkállunk!

Egy-két kisebb lány viszi a hímestojásokat a kiszemelt lánytársuknak, fehérbe öltözve, koszorúval a fejükön, koszorús, pántlikás bottal a kezükben. A „mátkatálba” egy üveg bort és néhány tojást tettek. Az üvegre egy perecet akasztottak. Ha ketten mentek, mindketten fogták a tányért, és úgy vitték. A megtisztelt lány a tojásokból kettőt vesz el, és egyet ad helyettük. Ha ugyanannyit adnának vissza, az nem volna mátkálás, hanem csak kicserélés. Göcsej más vidékén öt lány vitte el a mátkatálat, és több lányhoz is mentek. A tojások kiváltása után az illetők egymást „kegyelmezik”, azaz magázzák még a gyermekek is, és „mátka- vagy komaasszony” megszólítás járja. Az ilyen módon létrejött komaság neve: „tikmony vagy tojáskoma”.

Somogyban a leányok ünnepi ruhába öltözve keresik föl azokat, akikkel „komálni” akarnak. Szép fehér tányérra tesznek egy-két hímes tojást, perecet, mellé egy palack bort. Fehér kendővel letakarva különböző mondókák kíséretében átnyújtják a tálat a kiszemelt komaasszonynak, és összecsókolódznak:

Komatálat kaptam,
Föl is aranyoztam,
Koma küldi komának,
Koma váltsa magának!

Az Ormánságban a nagylány leendő komaasszonyának személyesen vitte el a mátkatálat. A tálon hímestojások, perec és egy csokor pántlika volt. A mátkáló verset a csokor közé tették:

Mátka, mátka, mátkázzunk,
Hónap délre komázzunk,
Ha éljünk, ha haljunk,
Mindig mátkák maradjunk!

A lány bement a házba, megcsókolta leendő mátkáját, az elvette a tálat, megköszönte, s a következő évben viszonozta.

Tojáscserével kötöttek örök barátságot a moldvai csángó magyar fiatalok. Mátkáló vasárnapon a moldvai Klézsén a húsvétkor festett piros tojást „megírták”, és a lányok cserélték egymással. Azt mondták, „kereszt”, másiknak azt mondta, „vésát” váltott, másiknak „mátkát” váltott. Az úgy hívta mátka, örökké, az mátkája volt örökké, akivel vésát váltott, az vésája, akivel keresztet váltott, az keresztkéje volt. S a legények váltották, úgy hívták egymást, „vére”.

Az Agnus Dei, vagy röviden „agnus” néven illették azokat a viaszképeket, amelyeket régebben a pápa fehérvasárnap a Santa Croce in Gierusáleme templomában a húsvéti gyertya maradványaiból szentelt. Alakjuk hosszúkás, egyik felükön könyvön fekvő bárány keresztes lobogóval, felirata: Ecce Agnus Dei, qui tollit peccata mundi. Alul a pápa neve, uralkodásának éve, és a folyó év. A másik felükön rendszerint Szent Lőrinc és Szent Damassus képe. Az Agnus Dei szentelménynek számít. Eredetileg azt a pogány szokást helyettesítette, amikor a pogány rómaiak illetlen képekkel (un. bulla) jelölt érméket akasztottak gyermekeik nyakára megigézések ellen. Az Agnus Dei, viselőjét a megváltás titkára, a húsvéti Bárányra emlékezteti, továbbá megóvja a lélek különböző ártalmaitól, sorscsapásoktól, a nehézkeseket megkíméli, a szerencsétlen szülésektől, minden híveket pedig a hirtelen haláltól.

Az Agnus Dei hazánkban sem volt régebben ismeretlen. A XVI. század végén a váradi jezsuita misszió ördögűzésre használta. Magyari István protestáns prédikátor feljegyzése szerint a katolikusok nyakukba akasztva hordozták az Agnus Deit.

Forrás: Cságoly Péterfia Béla, PolgárInfo.hu


Szerkesztés dátuma: péntek, 2009. október 9. Szerkesztette: Kovács Lóránt
Nézettség: 3,679 Kategória: Ünnepek » Pünkösd
Előző cikk: Hiedelmek Következő cikk: Májusfa


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: