A múló évek, az idõsebb életkor csakugyan adnak valamit, amiért érdemes volt elviselni az élet sok fáradtságát, megaláztatását, fájdalmas vesszõfutásait is.
S mert vándor vagy, minden nap tovább kell menned az úton, mely egyetlen célod, tehát lelked és a lelkedben elrejtett isteni tartalom megismerése felé vezet. Nem könnyû ez. Gondold csak meg, milyen sokfajta csábítás hívogat útközben, hogy megpihenj, félbeszakítsd utadat, mással törõdjél! Szép nõ áll az út mentén és bájos mosollyal int feléd.
Azt hinni, hogy elvonulhatunk a szenvedély elõl, éppen olyan õrület, mintha komolyan hinné valaki, hogy homokból házat és menedéket építhet a sivatag közepén a számum ellen.A szenvedély éppen úgy értelme életünknek, mint az értelem, a mértéktartás és a megfontolt védekezés.
A legtöbb emberi szerencsétlenség, nyomorúság, a reménytelen, szégyenletes és baljós emberi helyzetek igazi oka leggyakrabban nem is az emberek gonoszsága, hanem egyszerûen a tunyaság. Az a bizonyos „jóra való restség", melyrõl a Biblia beszél. Egy gyilkos meglehetõsen ritka emberi tünemény. A gyilkossághoz már erõ kell, egyéniség, képzelõerõ, nagy indulatok.
Sok bonyodalmat és zavart okozott életemben a világ hívásának, vonzásának s a lényemtõl és hajlamaimtól idegen világi szereplésnek állandó összeütközése.
Vigyáznunk kell társaságban azokra az emberekre, akik soha nem asztalszomszédjukhoz, hanem mindig az egész társasághoz beszélnek, azt akarják, hogy minden szavukat minden jelenlévõ hallja, zsugorian vigyáznak arra, hogy egyetlen szavuk se guruljon asztal alá, állandóan történetkéket mesélnek, elõadásokat tartanak a maguk kiválóságának bizonyítására és a társaság elbûvölésére.
Marcus Aurelius mondja, hogy negyvenéves korára egy férfi, akiben világít egy szikrája az értelemnek, mindent megélt és mindent tud, ami elõtte történt az idõben az emberekkel, s ami az utána következõ idõben történhet még.
A részletek lehetnek változatosak és eltérõek, de az alapélmény – minden emberi élet közös alapélménye – negyven év alatt csakugyan megtörténik minden emberrel.
A tudás mögött az egykedvûség van. Ha megtudsz valami valóságosat az életrõl, nyugodt leszel és egykedvû.
Ez az egykedvûség nem panaszkodik. Nem vádol, nem kér számon, nem követel bosszút, sem elégtételt, sem magyarázatot. Minden reménytelen, ami emberi. Csak az isteni a teljes, csak a lélek nem reménytelen.
De hiába mondjuk: „Nem érint a világ gáncsa, sem elismerése! Minden mulandó!" – ha lelkünk mélyén nem érezzük, hogy megtettük kötelességünket a világ felé is. Ezt az önvádat gyakran éreztem.
