Együttérzés (szimpátia) (0,9)


Együttérzés (szimpátia) (0,9)

Együttérzés (szimpátia): A személyek vagy dolgok között fellépő olyan kapcsolat vagy vonzalom, amelyben az egyiket érő hatások ennek megfelelően érintik a másikat is. Az a tett vagy képesség, hogy egy másik személy érzéseit vele megosszuk vagy azt megértsük. A sajnálat és a szomorúság érzése vagy kimutatása a másik gyötrelme iránt.

– The American Heritage Dictionary

 Maxwell egy vidám, bizakodó természetű férfi volt, aki a hétköznapjait egy átlagos munkahelyen gürcölve, az estéit pedig novellák írásával töltötte. A történeteit népszerű magazinoknak küldte el. Noha két történetet már eladott, egy nagy kupac visszautasító fecnit is kapott. Ő ellenben kitartott. Egy nap – fogadkozott – kilépek arról az unalmas munkahelyről és teljes időben fogok írni.

Időközben feleségül vett egy kedves, megértő és csinos lányt. Tudta, hogy a lány mindenben mellette fog állni, ahogy tette is. Minden egyes alkalommal, amikor egy visszautasításról szóló papír megérkezett, azt mondta: "Szegénykém, nem becsülik a tehetséged".

Egy nap hazatérve azt látta, hogy a négy legkedveltebb történetét visszaküldték. Leverten a székbe rogyott és azt sóhajtotta: "Azt hiszem, hogy nincs meg bennem az, amire szükség lenne."

A felesége gyöngéden a széke karfájára ült, hogy megvigasztalja. "Kedvesem, túl keményen dolgoztál, pihenned kellene. Miért nem veszel ki egy kis szabadságot?"

Így kivett egy kis szabadságot – és nem írt. Maxwell most az estéit azzal tölti, hogy rosszkedvűen tévét néz és sört iszik. Az édes felesége pedig megérti, hogy miért adta fel a céljait és azzal vigasztalja: "Nagyon keményen megpróbáltad és egy jó író vagy. Biztos vagyok abban, hogy mostanában csak a szerkesztő személyes ismerőseinek műveit adják ki."

Ez az együttérzés. Nagyon kedves. Nagyon megértő. És életveszélyes.

Ezzel a fejezettel kapcsolatban az egyetlen problémás terület az együttérzés és szimpátia szavak meghatározása. Így először ezeket tisztázzuk le.

Amikor valaki "szimpatikus", akkor úgy érezzük, hogy egy hullámhosszon vagyunk vele, teljesen megértjük őt, és ő is megért minket. Amikor valakire azt mondjuk, hogy "szimpatizál az ügyünkkel", akkor egy olyan személyre gondolunk, aki elég okos ahhoz, hogy a saját elképzeléseinkkel egyetértsen. És rendelkezik-e bármelyikünk is egy olyan szenvedélymentes jellemzővel, hogy nem örülünk azoknak az együttérző személyeknek, akik akkor nyugtatnak meg minket, ha valaki (attól függően, hogy ennek az életnek nevezett játszmának mely szakaszában tartunk) a kis piros vonatunkat, a szerelmünket vagy a térdmelegítőnket elrabolta?

Az együttérzés vagy szimpátia, ahogy általában ezt a szót használjuk, jelentheti a magas tónusú beleérzést és összhangot, a nagylelkűek jótékonyságát és megértését, egy meleg fénysugarat, amely keresztülhasít a sötétségen. Ebben az esetben viszont valami másra gondolunk.

A 0,9 egy utánzat. Nem választotta, hogy kedves lesz, ő állandóan együttérző. Semmi mást nem tud tenni, csak sajnálkozni.

 

Együtt érezni

Ennek az érzelemnek a legfőbb jellemzője a megszállott egyetértés. A félelem sávjában tartózkodunk és a félelem az, ami a 0,9-et uralja. Így a skálának ebben a pozíciójában az együttérzés nem erény, hanem gyávaság, amely az emberektől való félelemben gyökeredzik. Szélsőségesen fél attól, hogy másokat megbántson. A világ összes nagyon alacsony tónusú személyével kényszeresen "megértő". Ő az a személy, aki "megérti" a baltás gyilkost. Még a talpnyaló piócákat is megérti.

 A szimpátia "együttérzés"-t jelent, így ha egy magas tónusú személlyel érezne együtt, akkor minden csodálatos lenne, ugyanis magas tónusra kerülne. Viszont 0,9-nél a magas tónusú személyek és állapotok felszínes elviselésénél a személy ritkán ér el többet. Sokkal kényelmesebben érzi magát, ha apátiás és bánatos személyekkel érezhet együtt. Természetesen az "együttérzés" hatására ez a személy mindig az alacsony tónusokon, valahol az öntelt, lekezelő gondoskodás és a könnyek között fog részegen támolyogni.

 Ártalmatlannak látszik, és pontosan ilyennek akar tűnni. A vádaskodásokat próbálja meg elkeseredetten elhárítani. "Látod, hogy milyen megértő vagyok? "Látod, hogy mennyire nem lennék képes senkit sem bántani?" A dicsérettől való függősége és a hibáztatástól való félelme kényszeres megértővé teszi.

 Egy csendes, kellemes összejövetel volt. A vallás jövőjéről tartottunk eszmecserét, amikor Casper – egy újonnan jött – megvetően közbevágott: "Biztos vagy abban, hogy olvastad Schemerhorn büntetésekről és nehézségekről szóló elméletét?"

 Senki sem tette ezt, de a bonyolult monológját homályos hivatkozások közbeszúrásával tette érthetetlenné. Amikor kifogyott a szuszból, folytattuk a társalgásunkat. Valaki azt mondta: "Azt hiszem, a legtöbb embernek szüksége van arra, hogy valamiben higgyen, akár vallásnak hívják azt, akár nem. Így ha …"

 Casper ekkor gúnyosan közbevágott: "Ez egy gyerekes elképzelés! Véleményem szerint csak egy intelligens nézőpont létezik. Vosgarten fennkölt megszállottságról szóló értekezése az egész fogalmat lefedi …" Miután Casper durva fennhéjázását és érthetetlen beszédét két órán át tűrtük, az összejövetel egyik határozottabb tagja kihívta őt: "Miért nem tudod elmondani azt, amit akarsz, ember? Nem értünk téged. Elhiszed ezt?"

 Hát, ez nem illik a hivatkozási modellembe. Ez olyan, mint amikor Wumvoogen azt mondja, hogy …"

 "Ne kezdd az egészet újra! Azt próbálom elmondani neked, hogy nem értünk meg. Nincs értelme annak, amit mondasz. Kisajátítottad a társalgást és nem mondtál semmit. Ezentúl nem hallgatsz meg semmit, amit mi többiek mondunk. Mi a gond veled, hogy nem vagy képes kommunikálni?"

 Meglepetésünkre ekkor Casper védőállásai összeomlottak és a szemei könnyekkel teltek meg.

 Noha egy kicsit mindenki sajnálta őt (és megkönnyebbült, hogy a társalgás semleges területekre tért vissza), csak egy kényszeresen együttérző személy jelentkezett. Egy eddig csendben lévő csinos fiatalasszony, Judy, hajolt oda hozzá. "Casper" – mondta – "én sok jó tulajdonságot találok benned."

 "Nem hiszem, hogy ezt komolyan gondolod."

 "Természetesen komolyan gondolom."

 "Ó, az emberek gyakran mondanak ilyesmit, de nem gondolják így. A szavaknál több kell ahhoz, hogy meggyőzz."

 "Azt akarom, hogy higgy nekem. Őszintén így gondolom."

 Egy bonyolult és sajnálatos kapcsolat kezdeteit láthattam. A durva fennhéjázás pillanataiban Judy semmi "csodálatosat" nem látott Casperben. A férfi bánatos védtelen állapotára volt szükség ahhoz, hogy Judy életre keljen. Ennek a párnak a kapcsolata végül körülbelül olyan izgalmassá fog válni, mint a többnapos spagetti nyálkás masszája.

 

Minden kudarc mögött

 Valaki egyszer azt mondta, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő áll. Amit viszont senki nem mondott (amíg Ron Hubbard ezt az érzelmet fel nem tárta) az az, hogy minden magas tónusú férfi mögött, aki végül lejtőre kerül és kudarcot vall, valószínűleg egy együttérző nő áll. A kemény munka vagy akár néhány sorcsapás sem okozza azt, hogy egy magas tónusú ember összeomlik. Egy együttérző személy lassú, romboló jóindulata viszont, aki azzal "segít", hogy a kudarcaira vég nélkül igazolásokat szolgáltat, tönkreteheti őt.

 A együttérző azért annyira pusztító, mert az alacsony tónusú személyeknek azt mondogatja: "Az a tehetetlenség, amit saját magaddal kapcsolatban érzel, nagyon is jogos, ugyanis én is azt érzem."

 Erre a fajta támogatásra senkinek sincs szüksége. A személy problémáit erősíti, nem pedig azt a képességét, hogy megoldja a problémákat. Az egyéntől elveszi a felelősséget. "Szegénykém, a világ nem bánik megfelelően veled."

 A magas tónusú személy (különösen ha ismeri a tónusskálát) azt mondaná: "Nos, ez sajnálatos, de vizsgáljuk meg, hogy mi nem sikerült. Utána pedig mehetsz és újra próbálkozhatsz." A együttérző személy viszont szereti a társaságot és így soha nem segít senkinek sem abban, hogy egy veszteség elszenvedése után helyrejöjjön és újra győzni tudjon. Erre nem képes, ugyanis ekkor senki nem lesz, akire az együttérzését pazarolni tudná.

 Ha egy magas tónusú személy lát egy fuldoklót, akkor mentőövet hajít neki. Az együttérző viszont beugrik a vízbe és az áldozattal együtt fullad meg.

 

Az alacsony tónusúakra gyakorolt befolyás

 Azt találhatjuk, hogy az együttérzőket jobban kedveljük, mint a skálán az 1,1 és a 2,0 között található sokkal agresszívebb embereket. Nem vág hozzánk lándzsákat. Nem követeli meg tőlünk azt, hogy változzunk meg. Nem végletesen kritizáló. Ha egy jó síráshoz szükségünk van egy olyan helyre, ahová a fejünket lehajthatjuk, akkor a bársonnyal párnázott vállával mindig a rendelkezésünkre áll. Annyira kényelmes érzés az, hogy van valaki, aki a legkevésbé szeretetre méltó pillanatainkban is kritika nélkül elfogad (ez az érzés valószínűleg a megfulladáshoz hasonlíthat.)

 Viszont hasznavehetetlen. Semmit nem tesz azért, hogy a helyzetet előmozdítsa. Egy, a skálán magasan található személy azt mondja: "Megsérültél, össze fogunk foltozni". De a 0,9 ugyanarra a hullámhosszra hangolódik és azt mondja: "Ó, annyira fáradt vagy. Gondoskodnunk kell rólad." Egy halálos időtlenség van ebben a kijelentésben. Nem azt mondja, hogy "helyrehozzuk", hanem azt, hogy "gondoskodik róla".

 Az együttérzés (a kiengeszteléshez hasonlóan) a leginkább a betegek környezetében érzi jól magát. És ha még nem eléggé betegek, akkor ő majd segít rajtuk. Ha ennek a kedvességnek a fogadó végén található személy meggyőződik arról, hogy gondoskodásra van szüksége, akkor a skála alján fog maradni.

 A 0,9 túlzottan fél attól, hogy másokat megbántson, így képtelen bármit hatékonyan elvégezni. Csupán azzal ért egyet, hogy milyen borzalmas is minden. A magas tónusú személy nem fél attól, hogy egy igaz ügy érdekében másokat megbántson, ugyanis képes arra, hogy a a többség javáért a szükséges dolgokat megcselekedje. Az együttérző viszont ahelyett, hogy az alkoholistát meggyógyítaná, melléül és vele együtt részegedik le.

 Ne szakadj bele abba a próbálkozásba, hogy megpróbálsz rájönni, vajon egy személy együttérző vagy kiengesztelő. Noha a két tónus jellemzői egy kicsit különböznek, úgy fonódnak össze, mint két összegabalyodott ruhafogas. Az együttérzés gyakran vezet kiengeszteléshez. Az anya azt mondja: "Túl hideg van odakint a sétához (együttérzés). Elviszlek kocsival az iskolába (kiengesztelés)." A tanuló azt mondja: "Nagy kár, hogy az előadásokon elalszol. Tessék, lemásolhatod a jegyzeteimet."

 

Az együttérzés bűne

 Az együttérzés bűne a mulasztás vétke – az a vétek, hogy nem kezel, nem irányít, nem fegyelmez, nem ad erőt. A sajnálata és az elnézése csupán az alacsony tónusokat erősíti meg.

 Az együttérző egy magasabb tónusúval párosítva elég pusztító hatású, ugyanis ez az érzelem egy olyan rejtett cél eredménye, amely a magasabb szinten álló személyt annyira össze akarja zúzni, hogy onnantól az együttérzésre szükség lehessen. Addig vár, amíg a magasabb tónusú személyt valamilyen kudarc éri és ebben a pillanatban megelevenedik. A többieket a sajnálatával lassítja le vagy állítja meg.

 Az együttérző rengeteg lehetőséget talál arra, hogy a magas tónusú személynek keresztbe tegyen. A főnök megharagszik, amikor meghallja, hogy a részeges eladó sértegeti a vásárlókat, és azt tervezi, hogy kiosztja őt. Ekkor jön az együttérző személy, aki megnyugtatóan azt dorombolja: "Nahát, főnök. Természetes, hogy ez felidegesít, de ezt hadd én kezeljem. Én egy kicsit türelmesebb vagyok, mint te."

 A türelem lehet, hogy a skála tetején jó tulajdonság, de 0,9-nél ez csak a gyengeség-re egy szépítő kifejezés.

 

A halálos kör

 Néha mindenki – még a skálán a legmagasabban elhelyezkedők is – lesüllyedhet a szomorúság szintjére. Az együttérzés viszont az összes többi érzelemnél hajlamosabb arra, hogy a boldogság és a búskomorság örökké váltakozó ciklusát létrehozza. A boldogságának védjegye természetesen semmi olyasmi, amit az ember boldogan elraktározna és az utcasarkon árusítana. Ez leginkább egy vigasztaló önigazolás: "Ó, milyen könyörületes és jószívű vagyok! Senkinek olyannak nem fordítok hátat, akinek szüksége van rám."

Magához vonzza a társadalom söpredékét. A bűnözőkre, a nyomorékokra, a külvárosi csavargókra, a függőkre, az alkoholistákra és az összes szánalomra méltó, szegény, lesújtott, sántító, az összes fellelhető és zokogó bánatos és apátiás kismacskára fordítja a figyelmét. Könnyen beveszi a hazugságaikat. A bánatos azt mondja, hogy nincs pénze, nincs munkája és senki sem szereti őt. Így az együttérző azt mondja, hogy "Ó te szegény! Az élet olyan borzalmasan bánt veled. Természetesen segítek neked." Így a lesüllyed a kiengesztelésbe, menedéket, ételt, pénzt, szexet nyújt neki – talán az élete végéig is. Hamarosan ő is lesüllyed a bánat szintjére (emlékezzünk, hogy mindig lemásolja a tónusokat) és majd őt is zokogni halljuk: "Mindent megtettem, amit csak tudtam, de úgy tűnt, hogy semmi sem segít."

Amikor az együttérző nem a szükségért könyörgő alsó szintekről áradozik, akkor az 1,0-2,0 sáv pusztító egyedeit védelmezi felelőtlenül. Azt bizonygatja, hogy "Senki sem teljesen rossz. A kedvezőbb esetet tételezzük fel."

Az 1,1-es szélhámosoknak ők a legkönnyebben rászedhető áldozatai. Ezentúl, mivel őket olyan könnyen lehet befolyásolni, az együttérző személyek könnyen kaphatóak a korrupcióra. A simulékony 1,1 mindenféle bűncselekménybe, perverzióba vagy szabados viselkedésre rá tudja venni (amelyek inkább mind az 1,1-es tónusra jellemzőek). Ezek a tettek az együttérző személyt végül bajba sodorják, és újra a siránkozását fogjuk hallani.

Mivel túl gyenge ahhoz, hogy a magához vonzott alacsony tónusokat kezelni tudja, és mivel túl kényszeresen "ért meg" másokat ahhoz, hogy hajlandó legyen visszavonulni, egy olyan folyamatos hullámvasúton lovagol, amelynek az apátia a mély- és az együttérzés a csúcspontja.

Őt erről az ingadozásról ismerheted fel. Még ha rá is mutatsz arra, hogy olyan alacsony tónusúakkal köti össze magát, akik őt lehúzzák, képtelen kezelni őket vagy velük a kapcsolatot megszakítani. Még megbántana valakit.

Ez az oka annak, hogy egy ilyen kedves személyt miért árulnak el olyan gyakran. Ő olyan csodálatra méltó. De hamarosan visszajut az együttérzés szintjére és újra próbálkozik.

 

Az üzleti életben

Ha van egy üzleted és hitelképes szeretnél maradni, akkor egy együttérző személyt soha ne tegyél meg egy részleg vezetőjének. A mások megbántásától való mindent legyűrő félelme igencsak veszélyes. A munkájában nem hatékony, a nyereséged elszórja és könyörületből a veszteseket vonzza magához. Ő az, aki a bánatos lány felvételét szorgalmazza, ugyanis szegényt annyira balszerencsés. Ő az, aki a lógós munkatársakat védelmezi, ugyanis "beteg a felesége és tizennégy gyereke van".

 

A családban

Az együttérző az, aki a leggyakrabban a rossz fickóval házasodik össze. Itt található az a gyönyörű fiatal lány, aki hozzámegy a csavargóhoz, ugyanis egyszerűen nem tudja elviselni, hogy megbántsa őt.

A 0,9-es egyike az elképzelhető legrosszabb szülőknek. A túlzott engedékenysége egy irányíthatatlan és pusztításra hajlamos gyereket eredményez.

A szerető szülőket nagyon könnyű az együttérzés szintjére csalni. Mennyiünket tudna egy olyan kisgyermek zokogása hidegen hagyni, aki éppen most ejtette a fagyistölcsérét a homokba? Az együttérzés és a kiengesztelés hozzáállása automatikus: "Tessék, tessék, ne sírj. Veszek neked egy másikat." Ez nem igazán kedvesség, ugyanis a gyermek jövőjét teljesen figyelmen kívül hagyja, ez a viselkedés ugyanis arra tanítja őt, hogy nem számít, mennyire óvatlan vagy figyelmetlen is, ha elég hangosan sír, akkor valaki megsajnálja és törődni fog vele. Hasonlóan kegyetlen lenne együttérzés nélkül csupán annyit mondani: "Ez fájdalmas dolog, de meg kell tanulnod sokkal óvatosabbnak lenni." Egy magas tónusú válasz milyen lenne? Olyan, amelynek segítségével a gyermek méltósággal és nem koldusként képes a veszteséget kiheverni: "Szeretnél egy munkát elvégezni nekem? Ha akarod, akkor így megkeresheted a pénzt egy másik fagyira."

Amikor egy olyan kisgyereket látsz, aki folyamatosan undokul viselkedik – sír, nyöszörög, üvöltözik vagy hisztizik – akkor nyugodtan fogadhatsz arra, hogy a szülei az együttérzés vagy a kiengesztelés tónusán ragadtak meg. Nyilvánvaló, hogy ennek a viselkedésmintának ismételten megadják magukat, ugyanis ez az oka annak, hogy a gyerek ezt még folyamatosan használja. A gyengeségét jutalmazzák, így soha nem képes az erejét kifejleszteni.

Az együttérző szülők azon csodálkoznak, hogy "Hol hibázhattunk?", miközben a gyerek egy olyan mindig éretlen felnőtté cseperedik fel, aki egész életét folyamatos panaszkodással tölti és egész életében egy olyan örökös pótmamát keres, aki fogja a kezét és egyetért vele abban, hogy ez egy kegyetlen világ.

Amikor gyerek voltam, akkor ismertem egy kisfiút, akit egy szomszéd suhanc folyton megvert. Egy nap, amikor sírva szaladt haza, az anyja úgy döntött, hogy nem lesz együttérző: "Vagy visszamész és megvered azt a fiút, vagy pedig én magam is meg foglak verni."

Mivel az anyjától sokkal jobban megijedt, mint a szomszédtól, a fiú visszament és életében először megverte a suhancot. A frissen szerzett önbizalmával hamarosan rettegett verekedőként alapozta meg a környékbeli uralmát. Ahogy emlékszem, először az összes többi hadban álló kölyköt kellett iskolába vinni, de végül egy olyan békeszerető személlyé vált, aki tudta, hogy hogyan védje meg magát.

Egy együttérzésbe ragadt anya viszont annyira "megértő", hogy egy örök vesztest nevel fel. Nem azt ajánlom, hogy verekedős suhancokat neveljünk, de fel kell ismernünk, hogy a küzdelem magasabb tónusú, mint a megadás. És az a személy, aki nem képes harcolni, nem tud a skálán magasabbra kerülni.

Talán a legjobb válasz az, hogy a gyereknek tanítsuk meg a tónusskálát, így a magasabb tónusú barátokat ki tudja magának választani.

 

Összegzés

Ő az a kedves fiú, aki a szegény fojtóindát feleségül veszi, ugyanis "szüksége van rá".

Nem mindenki örökösen együttérző, aki egy vak gyereknek felolvas. A magas tónusúak is törődnek a többiekkel. Valójában ők lennének az elsők, akik a Braille-írásra megtanítanák őket.

A magasabb tónusú személy is érez szánalmat, de ő ad annyi erőt, hogy a magasabb szintekre visszakerülj. Amikor valaki olyannal találkozol, akit a táblázaton nehezen tudsz elhelyezni, aki soha nem követ el rosszat, aki büszke a nemes tetteire és a jószándékára, de aki a testi és érzelmi nyomorékokat gyorsabban szedi össze, mint ahogy a kutya egy bolhatelepen az élősködőkkel tenné ezt, akkor egy együttérző személyre gyanakodj.

Ennek a tónusnak a tanulmányát azzal a feltételezéssel kezdtem el, hogy nagyon kevés embert fogok itt találni – talán csak azokat, akik abban találnak élvezetet, hogy temetésre járhatnak vagy a sírkertekre koszorúkat helyezhetnek el. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Azzal a megrázó felismeréssel végeztem, hogy talán ez a tónusskála legnépesebb szintje. Azokat, akik még nincsenek ott, a számos, elnyomottakat sajnáltató mozgalom társadalmilag az együttérzésbe kényszeríti.

A kutatásaim kegyetlen fényében felismertem, hogy a kedvenc ismerőseim zavarba ejtően nagy száma volt 0,9-nél – azok, akiket (együttérzően) magasabb tónusra próbáltam helyezni.

Az együttérzés maga arról győzi meg a személyt, hogy veszített, és amíg teljesen elhiszi azt, hogy veszített, képtelen nyerni. Miután valaki az együttérzés kényelmes melegét megtalálja, elkezd vágyni rá. Akár annyira rászokhat, hogy olyan balesetekre vagy betegségekre vadászik, amelyek segítségével még több együttérzéshez juthat hozzá.

Ez egy sűrű, ragacsos, alattomosan pusztító érzelem. Minden nagyon komoly.

Valójában ez maga a szégyen.


Szerkesztés dátuma: szerda, 2011. július 13. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 2,989 Kategória: Irodalom » Ruth Minshull: Érzelmek
Előző cikk: Kiengesztelés (0,8) Következő cikk: Félelem (1,0)


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: