A tónusskála és a művészetek


A tónusskála és a művészetek

Nekem valamiért tetszik ez a festmény, de az… Fúj!" "Soha nem bírtam a klasszikus zenét, nekem azok túl nyomasztóak." "Lehet, hogy nem egy jó írás, de így is élveztem."

Akár tetszik a kreatív embereknek, akár nem, a legtöbben a művészetekre érzelmi alapon reagálnak, ugyanis a tónusskála és a művészetek között határozott összefüggés található. Az esztétikus alakzatoknak is megvan a maga skálája, a csicsás gagyik csillogásától a mestermű eleganciájáig. Ez a skála a tónusskálától függetlenül (azaz arra merőlegesen) mozoghat fel és le. Így találhatunk hihetetlenül nyomasztó mesterműveket, és viszont, láthatunk vidám, de esztétikailag nem igazán tökéletes munkákat is.

Amikor valaki azt mondja, hogy "Tudom, hogy ennek jónak kellene lennie, de nekem nem igazán jön be", akkor a munka érzelmi tónusa ellen tiltakozik, a tónusától függően inkább valami szomorút, érzelgőset, félelmeteset, rejtélyeset, merészet vagy visszafogottat részesítene előnyben.

Csak a bánat sávjában több ezer dal található, amelyek színvonala a könnyen felejthető számoktól a klasszikus remekművekig tart. Az esztétikának erős tónusnövelő hatása van, ahogy azt onnan is tudhatod, hogy bizonyos könyvek, festmények vagy zenék lelkesedéssel és örömmel tölthetnek el.

 

A művésznek tényleg neurotikusnak kell lennie?

Annak a művésznek, aki élethűen szeretné magát kifejezni, az apátiától a lelkesedésig az összes tónust egyformán elfogulatlan nézőpontból kell szemlélnie. A saját, skálán elfoglalt helyzetének nem kell a kreatív képességeit befolyásolnia. A legtehetségesebb művészeink közül sokan alacsony tónusúak voltak. Egy művésznek viszont nem kell neurotikusnak lennie ahhoz, hogy kreatív legyen (ez egy olyan elképzelés, amely minden valóságalap nélkül terjedt el). Noha egy művész akkor is létrehozhat valamit, ha alacsonyan van, sokkal ügyesebbé válik és jobban ki tudja magát fejezni, ha a skálán feljebb megy, a rá jellemző vonásokat, a stílusát illetve a tehetségét ugyanis semmiképpen nem kell feláldoznia. Attól senki sem lesz rosszabb, ha magasabb tónusra kerül.

"A jó költő könnyedén képes rá, hogy elég rettenetes verset írjon, amellyel az erős embereket is meg tudja ijeszteni, illetve elég boldog verset írjon ahhoz, hogy a zokogót is megnevettesse. Bármelyik ügyes zeneszerző tud akár olyan zenét írni, amely elég alattomos ahhoz, hogy a szadista csússzon-másszon örömében, akár olyat, amely elég nyílt ahhoz, hogy a legnagyobb lelkeket is megörvendeztesse. A művész az élettel és az univerzumokkal dolgozik. A kommunikáció minden szintjével elboldogul. Képes bármilyen realitást megteremteni. Képes növelni vagy gátolni az affinitást." – L. Ron Hubbard, A túlélés tudománya

 

A színpadon

A tónusskála ismerete mind a színésznek, mind a színdarabírónak, mind a rendezőnek hasznára válhat. Egy drámai bánatot bemutató színész sokkal könnyebben képes előadni, ha a 0,5-ös jellemzőit megérti, ezek közül pedig sokat szavak nélkül át lehet a közönségnek adni (mint a kifejezéseket, a pózokat, a mozgásokat és a kommunikációs késéseket). Egy bánatos személy lehorgasztja a fejét. Soha nem ad gyors vagy ingerült választ. Nagyokat sóhajtozik. Annyira magába temetkezik, hogy nehezére esik valaki vagy valami más iránt érdeklődést mutatnia.

Egy kezdő színész azt is gyakorolhatja, hogy néhány sort kiválasztva azokat a skála összes tónusán elmondja.

 

Az író

Számtalan író élt meg (sőt ért el sikereket) anélkül, hogy a tónusskálát formálisan megtanulta volna. A legjobbak közülük természetesen, amikor az emberi természetet pontosan megfigyelték és leírták, ösztönösen használták azt. Ha az emberekről írsz (akár valódiak, akár képzeletbeliek), a skála használatával a munkádat könnyebbé, a végeredményt pedig valósághűbbé teheted.

Ha minden politikai író és történész ismerné a tónusskálát, egyszerűen el tudná dönteni, hogy egy híres ember nagy államférfi vagy hétpróbás gazember volt.

Nemrégiben egy népszerű, de ellentmondásos személyről olvastam. Mivel elég befolyásos volt, szerettem volna megtudni a tónusát. Sajnos a szerző a műre annyira ráerőszakolta a saját érzelmeit, hogy a rágalmak és az alig leplezett kritikusság miatt nem tudtam eldönteni, hogy az illető 1,1-es vagy magas tónusú. A rejtetten ellenségesek gyakran teszik ezt, hogy egy magas tónusú személyt rossz hírbe keverjenek. Amikor a cikk végére írtam, a szerzőjéről többet tudtam meg, mint a témájáról.

Néha csodálatból (vagy a szerkesztő utasításai hatására) egy író a művének alanyát hamisan magas tónussal ruházhatja fel. Ha viszont elég közvetlen idézetet tartalmaz, akkor a szerzőt figyelmen kívül lehet hagyni és a személyt pontosan ki lehet értékelni.

 

"Szerepben maradni"

Valószínűleg azóta, hogy az első ősember a jeleit a barlang falaira karcolta, próbálják az írótanoncokat rábírni, hogy a kitalált alakjaik ne essenek ki a szerepükből, noha azt ritkán mondják el nekik, hogy ezt pontosan hogyan is kellene megtenni. Most viszont ezt a rosszul meghatározott kifejezést a tónusskála használatával lehet a legjobban elmagyarázni.

Amikor egy kitalált személy krónikus tónusát meghatározod, az érzelem fenntartásával folyamatosan "szerepben" tarthatod, amíg a cselekmény egy olyan helyzethez nem ér, amely a tónus emelkedését vagy csökkenését igazolja. Időközben pedig megjósolhatod a reakcióit, azaz ha például fenyegető helyzetbe kerül, bátor lesz, megmakacsolja magát, elgyávul, vagy annyira alacsonyan van, hogy már semmilyen veszélynek nincs tudatában? Becsületes lesz, amikor kísértéssel találkozik? A jelenléte fellelkesíti vagy elcsüggeszti a többieket?

A falusi részeget nemtörődömnek vagy kötekedőnek mutathatod be, ha éppen a szesz hatása alatt van, amikor viszont józan, a komor és tépelődő apátiába kell őt helyezni.

A dühös prostituált (mint a Barbara Streisand által A bagoly és a cicababa [The Owl and the Pussycat] című filmben megformált) ugyanazokkal az 1,5-ös jellemzőkkel rendelkezik, mint a kegyetlen hadvezér. A szereplő lehet gazdag, szegény, émelyítően intellektuális, végsőkig ostoba, prűd, erkölcsös, erkölcstelen vagy teljesen közönséges. Lehet elegáns vagy slampos. Lehet egy indián törzs tagja vagy egy new yorki koktélparti résztvevője. Ha viszont a tónus egységes marad, akkor a kezdő kozmopolita ugyanolyan könnyen fel tudja ismerni, mint a megkeseredett vidéki háziasszony (mondván, "Ismerek valakit, aki pont így viselkedik").

 

Néhány híres szereplő

Amikor emberek (legyenek valódiak vagy képzeletbeliek) tónusskálán elfoglalt helyének meghatározását gyakoroljuk, egy élvezetes módszer az, ha a könyvekben, cikkekben, filmekben vagy színdarabokban található személyeket vizsgáljuk meg. Bemelegítésül nézzünk meg közülük néhányat.

A Kincses sziget hírhedt simulékony kalóza, Long John Silver határozottan 1.1-es volt, amelyet a mosolygós álarc mögé rejtett aljas tervei támasztanak alá.

Hamlet úgy tűnik, hogy a skálán folyamatosan mozog, de amikor a híres "lenni vagy nem lenni" monológját előadja, a bánat döntésképtelenségében találjuk. A nagybátyja (a király) az ördögien sötét machinációival, amelyek a körülötte lévők halálát okozta, az elnyomó 1,1-eseket példázza.

Jacqueline Susann The Love Machine (A szerelemgép) című művében Robin Stone személyében egy nem együttérzőt ír le.

A George Bernard Shaw a Pygmalion című művében szintén egy nem együttérző személyt, Henry Higginst mutatja be. A veszekedős és szókimondó Liza Dolittle főleg ellenséges volt, némely esetben pedig a düh szintjére illeszkedett be. Higgins érzéketlensége abban is megmutatkozott, hogy nem tudta felismerni vagy elfogadni Liza érzéseit, bár néha az 1,1-esek "hízelgő bölcsességét" használta vagy dührohamot kapott. Miután eleget tartózkodtak egymás társaságában, Shaw (teljesen hihetően) a kapcsolatukat tónusát a középpontba, 1,5-re állítja be. "Liza ma is felkapja a fejét minden kis kihívásra, sőt, néha ok nélkül is. … Olykor tombol, sérteget, gúnyolódik …" [Mészöly Dezső fordítása – a fordító]

Thomas Berger Kis nagy ember című regényében néhány tömör mondatban egy 1,1-es ápolónőt vázol fel: "… merev, túlzottan kíváncsi és gyanakvó … egyike azoknak az embereknek, akiket az erkölcsössége úgy vezet, mint ahogy az alkoholistát a részegsége… és egészen addig elment, hogy néhány rosszindulatú megjegyzést szúrt közbe … Egy érzékenyebb személyiség a mormogásomat illő rosszallásnak tekintette volna, de Mrs. Burr immúnis volt az ilyen finomságokra.".

A Keresztapá-ban Mario Puzot a szervezett bűnözés tónusán (az 1,1-től 1,5-ig terjedő tartományban) találjuk. A keresztapa maga, aki gyakran ellenszenvesen, bár néha dühösen viselkedett, az idő legnagyobb részében 1,1-ként cselekedett. "Komoly emberek vagyunk. Nem kell biztosítékokat adnunk.", de ezalatt a tettetett barátságosság alatt ott van az a tudás, hogy bárkit, aki az utasítás végrehajtásával kudarcot vall, egyszerűen elpusztítanak. A családja felé mutatott szeretet dacára a cselekedetei őket mind a rendőrség, mind a rivális utcai bandák folyamatos fenyegetéseinek tette ki. Ezentúl az 1,1-es eltúlzott egóját is megtaláljuk, ahogy "teljes tisztelet"-et követel a beosztottjaitól, valamint egyfolytában a "becsület"-ét bizonygatja, miközben rendszeresen zsarol, megtéveszt és elárul másokat.

Kurt Vonnegut az Ötös számú vágóhíd-ban a mókás, sajnálnivaló, antihős Bill Pilgrim személyében brilliánsan vázolja elénk az apátiát.

 

Az érzelem erőssége

Az írók kitűnően (valamint életszerűbb helyzeteket teremtve) vehetik hasznát annak, ha a szereplőik tónusának erőteljességét változtatgatják. Néhány szereplőre nagyobb hangsúly kerül, miközben mások a háttérben maradnak – nem befolyásolják jelentősen a történetet – pontosan ahogy az a mindennapi életünkben is megtörténik.

Találkozhatunk lenyűgöző és szerethető 1,1-essel – egy elbűvölő, kisfiús szoknyabolonddal, akinek mindent meg lehet bocsátani, bár természetesen ettől még megbízhatatlan, hűtlen és etikátlan. Néhány tréfája kicsit erősebb az átlagosnál, az ígéreteit nem tartja be, a munkában pedig egyáltalán nem kitartó. Az összes 1,1-es jellemvonással rendelkezik, de a megnyerő modora miatt társadalmilag elfogadható (amíg nincs túlzottan szükséged arra, hogy rá támaszkodhass). Ez az 1,1 könnyed és elviselhető oldala. Másrészt viszont a csúcsra járatott 1,1-essel is összefuthatunk, aki annyira mélyen elkötelezte magát a pusztítás mellett, hogy csupán könnyeket és csalódottságot okoz, amerre jár. Kettejük között a különbség csupán az érzelem erősségében mutatkozik meg.

Más esetben az egyik apátiás személy gyakorlatilag láthatatlanná válhat, míg másikuk a sarokban ülve, szótlanul is súlyos és fullasztóan reménytelen légkörrel tudja a szobát megtölteni.

 

Realizmus és romantika

Számos éve bombáznak a kreativitás "realizmus"-nak nevezett ékkövével. Ezen iskola nézőpontja szerint az élet egy rakás szemét. Amikor "bemutatják az igazságot", akkor ez alatt azt értik, hogy alkoholizmust, csalárdságot, kábítószer-függőséget, prostitúciót, bűnözést, züllöttséget, gyilkosságot, boldogtalanságot, bánatot és mindenféle szellemi lealjasodást ábrázolnak. Az őszinte realizmus a kertben található rózsát ugyanúgy bemutatná, mint a sikátorok mocskát.

Általában mindig van a közelben valaki, aki egy bizonyos tónusú írást értékelni fog. Viszont egy írónak sem árt meg, ha észreveszi a sebezhetetlen hősök népszerűségét. Sherlock Holmes, James Bond, Tarzan, Superman mindegyikük olyan hős, aki csukott szemmel, csípőből tüzelve sem véti el a célját. Jó érzés hinni az emberfelettiben, és nem számít, hogy mennyire sanyarú a sorsunk, az emberek soha nem fáradnak bele a sebezhetetlenség eme helyettesítőjébe.

A magas tónusú írásoknak sem kell, hogy minden perce boldog legyen. Erich Segal Szerelmi történet-e a magas tónusú történet kitűnő példája, amely egy olyan fiatal párról szól, akik egy kölcsönösen ellenséges szinten találkoztak, majd egymásba szeretnek, és egy bájosan évődő, de egymást nagyon mélyen szerető szintre jutnak fel. A bánat (amely a könyv utolsó ötödében jelenik meg) hűen tükrözi azt a viselkedést, ahogy a magas tónusúak ilyen helyzetben viselkednek. A könyv kritikusai két táborra oszlottak, vagy mellette, vagy ellene voltak, de senki sem volt iránta közömbös. Segal mesterien játszik az érzelmekkel, ez a tíz-zsebkendős könyv pedig mind a magas, mind az alacsony tónusúakat megérinti. A kritikusok háborújában viszont egy 1,2-es nem együttérző adta le az első lövést, aki nem engedhette, hogy megkövesedett szívének húrjain bárki is játszhasson, így azzal támadt vissza, hogy ezt a könyvet megvetően "romantiká"-nak csúfolta. Aki pedig akkor nevet, amikor mindenki más sír, valószínűleg a hallgatóság 1,1-ese.

Ha Mr. Segal alaposan megvizsgálta volna, hogy a könyvét ki támadja a leghevesebben, akkor valószínűleg azt találta volna, hogy mindegyikük 1,1-es vagy 1,2-es, ők ugyanis a dicséretüket azoknak az alacsony tónusú műveknek tartogatják, amely az emberi faj lezülléséhez és pusztulásához a leginkább hozzájárulnak.

 

A fordulópont

A legtöbb kitalált történet, hogy érdekesebb legyen és hogy a megtervezett végkifejletet elérje, legalább egy nagyobb fordulóponttal kell, hogy rendelkezzen. A szegény utcagyerek jót tesz. A megrögzött bűnöző úgy dönt, hogy jó útra tér. A csalfa férj rájön, hogy mégis szereti a feleségét.

Az emberek tényleg hoznak olyan döntéseket, amelyek megváltoztatják az életüket, de az írók erre az eszközre az összes többinél jobban támaszkodnak. Amikor valaki nagyobb méretű bánatot, veszteséget vagy félreértést tapasztal meg (vagy okoz, vagy lesz szemtanúja), valószínűleg olyan döntéseket fog hozni, amelyek megváltoztatják az életét. Viszont ez a választás mindig alacsony tónusú lesz.

Amikor valaki alacsony szintre esik, lehetetlenné válik a számára, hogy magas tónusú döntést hozzon, vagy hogy elhatározza, hogy magas tónusú személlyé válik. Egy alacsony tónusú helyzetben bármely döntés egy, a körülmények megismétlődését gátló célzatú, alacsony tónusú döntés lesz.

Az élet ilyen rendkívül nyomasztó pillanataiban dönt úgy egy személy, hogy az embertársai iránt kisebb affinitást érez ("Soha nem fogok már senkit sem szeretni"), kevésbé ért velük egyet ("Senkiben sem lehet megbízni"), kevesebbet kommunikál ("Soha nem fogsz azon kapni, hogy kinyitom a számat"). Ezek azok a pillanatok, amelyekben úgy döntünk, hogy kilépünk az iskolából, elhagyjuk a várost, leisszuk magunkat, soha nem bízunk meg egy nőben sem, nem hiszünk senkinek, soha nem mondjuk el az igazságot vagy senkinek sem fogunk segíteni.

Tegyük fel, hogy egy kegyetlen, nem együttérző gyilkos rálő egy rendőrre, és helyette egy kislányt sebesít meg. A lelkiismerete azonnal elkezdi furdalni, a lányt és a családját pedig ajándékokkal és pénzzel akarja kiengesztelni. A társadalom most már "megjavult" embernek fogja elkönyvelni, de a szerzőnek fel kell ismernie, hogy ez a személy a kiengesztelés szintjén található, és hogy a viselkedése a többi összetevőjének is ezzel összhangban kell állnia, azaz még mindig etikátlan, gyenge és hasznavehetetlen.

Ha azt szeretnéd, hogy a szereplőd jó útra térjen, a körülményeket úgy kell megtervezni, hogy azok őt magasabb tónusra emeljék. Egy Kaliforniában tartott előadásom után egy fiatal drámaíró jött oda hozzám, és kérdezte: "Én csak nemrég ismertem meg a tónusskálát. Egy új új darabot írok, amelyet majdnem teljesen befejeztem, és most jöttem rá, hogy a hősnőm egy bánatos személy. A darabot nem úgy akarom befejezni, hogy a nő ezen a szinten marad, de ha a tónusát teljesen megváltoztatom, akkor majdnem minden jelenetet újra kell írnom. Létezik valamilyen hihető megoldás, amelynek a segítségével a tónusát még a darab vége előtt megemelhetem?"

"Igen," válaszoltam, "Jeleníts meg egy sikereket és nem kudarcokat tartalmazó fordulópontot. Hagyd, hogy valami olyannal érjen el sikereket, amellyel megpróbálkozik, például hagyja ott azt, aki őt visszafogja és elnyomva tartja." Egy összeomlott személyt már egy kisebb siker, mint például egy sütemény elkészítése vagy egy bedöglött autó beindítása is borzasztóan fel tud dobni. Emellett azt is ajánlottam, hogy a tónusokon keresztül vigye fel a szereplőjét, miközben egyes tónusokat jobban kiemel, mint másokat. "Elkezdhet mások iránt érdeklődést mutatni, majd egyre bátrabbá válva hajlandó lesz bármivel megküzdeni, ami az útjába áll. Hagyd, hogy sikereket érjen el, és olyan magas szintre viheted, amilyenre csak szeretnéd."

Ez úgy tűnt, hogy megoldotta a gondjait, mert felvillanyozódva azt válaszolta: "Igen, ezt meg tudom tenni. Húhh! Hat hónapnyi újraírástól kíméltél meg."

 

Felismerések

Amikor egy olyan ellenszenves és dühös szereplőt mutatsz be, aki egy hatalmas veszteség hatására felismeri, hogy meg kell javulnia, akkor emlékezned kell arra, hogy a döntését a bánat szintjén hozta ("Jobb, ha valaki más leszek, mert már túl fájdalmas vagyok.") Ha arra érzel késztetést, hogy a közmondásos arany szívvel ruházod fel, akkor arra is emlékezz, hogy ez inkább a 0,8-as vagy 0,9-es pépessé puhult szív.

Ha azt szeretnéd, hogy a szereplőd "felismerje", hogy gyáva vagy rosszindulatú volt, és magas tónusú hőst szeretnél belőle kovácsolni, olyan tapasztalatokat kell a számára kitalálni, amelyek még ezelőtt a felismerések előtt magas tónusra emelik. Az emberek az alacsony tónusok egyikén sem képesek a saját magukkal kapcsolatos igazságot felismerni. A skála legalján ezek a nagyszerű felismerések hajlamosak puszta vágyálmok lenni. Egy alacsony tónusú személynek, ha fel szeretne emelkedni, a dühön kell keresztülmennie, és általában ez szokott lenni a fordulópont is. Ebben az esetben a korábban gyáva azt fogja mondani, hogy "Elegem van a folyamatos nyafogásból. Nem akarok többé mások lábtörlője lenni. Mostantól kemény leszek." Amint képes lesz dühössé válni, magasabbra kerülhet. A düh az, amit a személynek egy erőpróba, egy szemtől szembeni konfrontáció során ki kell mutatnia. Miközben valakit magas tónusra szeretnél emelni, ne próbáld meg a dühöt kikerülni, mert az nem lehetséges.

Néha igaz történeteket olvashatunk olyan emberekről, akik életük legsötétebb pillanatai után "felébredtek". Ennek a jelenségnek két magyarázata lehetséges.

Ilyesmi megtörténhet egy magas tónusú személlyel, aki egy veszteség elszenvedése után az élményeivel gazdagodva, magasabb tónusra kerül vissza.

Egy konzervatív férfi egyszer majdnem belehalt egy autóbalesetbe. Gyógyulása közben annyira gyengének és tehetetlennek érezte magát, hogy az öngyilkosságot fontolgatta. Valamennyire viszont sikerült az ép elméje foszlányaihoz ragaszkodnia, amikor pedig fokozatosan visszanyerte az erejét, a tónusa is visszatért. Ma már magasabb tónusú, mint valaha. Ha egy csinos lánnyal találkozik, megpuszilja. Amikor felkel, és látja, hogy süt a nap, akkor azt már egy gyönyörű napnak könyveli el. Sokkal kevesebb gátlással rendelkezik, és sokkal vidámabban él, a jelmondata pedig az, hogy "rájöttem, milyen jó is élni".

A legtöbb általunk hallott áttörés viszont nem több annál, hogy a személy egy filozofikus apátiába süllyed. A döntő tényező az, hogy hatékonyabb lesz-e, vagy pedig a fűszálakkal kapcsolatban fog egy köldökbámuló filozófiát kifejleszteni?

Létezik egy érdekes és állandóan ismétlődő jelenség, amelyet gyakran észre szoktam venni. Amikor valaki a mindenség misztikus, okkult vagy szimbolikus értelmezése felé fordul, akkor ez biztosan jelzi azt, hogy az valamely életcélja darabokra zúzódott. Szótlanul egy olyan békés apátiába merült, amelyben mindent csillagok, számok, vagy szimbólumok magyaráznak meg – amelyek mindegyike előre elrendeltetett és amelyekre egyáltalán nincs befolyása.

 

A művész környezete

A magas szintű kreativitás az alacsony tónusú kritika jelenlétében nem képes megélni. A művésznek a munkakörnyezetét, a közeli barátait, a mestereit és a bírálóit figyelmesen kell megválogatnia.

Minél sikeresebb egy művész, annál több alacsony tónusú személyt vonz magához. Szükség esetén akár vasvillával is, de szabadulj meg tőlük. Egy kreatív személynek felszabadult elmére és békés környezetre van szüksége. Ha az álmaidat egy alacsony tónusú személlyel osztod meg, akkor ő azokat össze fogja zúzni. Nézz körül, és sok olyan barátot találsz, aki olyan soha meg nem írt történetekkel vagy soha el nem énekelt dalokkal rendelkezik, amelyeket azért nem hozott nyilvánosságra, mert egy 2,0 alattival volt kapcsolatban, és emiatt túl korán feladta.

 

A kritikusok

Jobb egy darabig láthatatlanul pironkodni, mint egy rossz személyt megkérni arra, hogy a munkánkat bírálja. A kreatív indíttatás gyakran túl törékeny, és a kezdő művészt könnyen elbátortalaníthatja, ha a még csak csírájában létező művét apró ízekre szedik szét. Ennek még a tapasztalt írók is áldozatául eshetnek.

Egy jól ismert szerző egyszer a befejezetlen kéziratát megmutatta egy barátjának. A barátja pár bírálatot fogalmazott meg, a szerző pedig majdnem egy éven át hagyta porosodni a darabot. Miután eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy a könyvét befejezze, hatalmas sikert ért el vele.

Az általad választott kritikus lehet, hogy már rengeteget publikált, erősen leértékel, és viselheti egy hangzatos intézet "szakértői" pecsétjét. De ha művészként életben szeretnél maradni, az első dolog, amit megnézel rajta, a tónusskálán elfoglalt helye kell, hogy legyen. Noha lehet, hogy a témakört jól ismeri, a tónusa a megjegyzésein keresztül fog sütni. Ha ez alacsony, a célja az lesz, hogy megállítson. 2,0 alatt nem létezik olyan, hogy konstruktív kritika.

Az elmúlt néhány évben számos fajta írásoktatóval találkoztam.

Az elsőéves franciaórán ez egy unalom típusú volt, akinek az irodalomkritikája csupán annyiból állt, hogy a nyelvtant és a mondatszerkezeteket kijavította. Nem bátorította, de el sem bizonytalanította az osztály potenciális tehetségeit, így ártalmatlan volt.

A fogalmazás óra ellenséges előadója szeretett egy filozófiai kérdést kiválasztani, azt az osztály elé tárni és élvezni a így kialakult szenvedélyes vitát. Noha rengeteg érdekfeszítő szellemi csatát vívtunk, az írási készségünket nem tudtuk fejleszteni.

A következő professzor, akivel összefutottam, maga volt az együttérzés, aki a művészek törékenységével kapcsolatban annyira megértő volt, hogy soha nem kritizált és egy építő jellegű megjegyzést sem tett a tanításához. Még csak feladatokat sem osztott ki. Az osztálya minden kötöttségtől mentes volt – még segítséget sem lehetett kapni.

A legnyomasztóbb oktató egy 1,2-es volt, aki a hallgatói önbizalmának aláaknázására specializálta magát. Amikor egy művel kapcsolatban valaki tanácsot kért tőle, kurtán csak annyit felelt: "Ha a hasonlatok művészetét kívánod elsajátítani, akkor olvass Georgia Portly Lament-et." Gyakran hivatkozott homályos írásokra, amellyel arra célzott, hogy ha ezeket nem ismerjük, reménytelenül el vagyunk veszve. Mivel durva általánosításokkal kritizált, a hallgatóit a műveikkel kapcsolatban elbátortalanította és elégedetlenné tette, ugyanis nem tudták pontosan, hogy hogyan is fejlődjenek tovább.

Végül egy magas tónusú oktatót is találtam (tényleg létezik néhány ilyen is), a különbségek pedig figyelemre méltóak voltak. Mivel a hallgatóit nem kívánta megbántani vagy elbátortalanítani, minden lehetséges alkalommal megdicsérte őket. Másrészt pedig az elkötelezettsége (és a területen szerzett tapasztalata) képessé tette, hogy szükség esetén bírálatokat mondjon. A legfőbb különbség az volt, hogy precízen megfogalmazott kritikákat adott, és nem csak általánosságokat mondott.

Ezt az egyik egyetemi művészetprofesszor barátomnak is megemlítettem, aki áradozva köszönte meg. Míg noha nagyon is tudatában volt a hallgatói gyengéinek, amíg a "precízen megfogalmazott" kifejezést meg nem említettem, soha nem volt képes teljesen rájönni arra, hogy hogyan kritizáljon másokat.

Ez a fajta bírálat nem sértő (csak azoknak, akik az alacsony tónusuk miatt a hiúságukat szeretnék legyezgetni), ugyanis a művész pontosan meg fogja tudni, hogy hogyan tegye jobbá a művét, azaz megtanul valamit. Érdekes módon egy visszautasító levél pontosan ezért, az általánosítás miatt bátortalanítja el az írót, ugyanis halvány elképzelése sincs arról, hogy a történetét miért nem fogadták el. Amikor az író a tényleges okot megismeri, (nem számít, hogy az mennyire borzalmas), akkor azzal könnyebb szembenéznie, mint az alacsony tónusú képzelődéseivel, és talán képes a művét helyrehozni. Úgy értesültem, hogy néhány kiadó most már egy ellenőrzőlistát használ visszautasító levélként, és biztos vagyok abban, hogy ez segít rajtuk.

 

Összegzés

A művészeti ágad, a környezetedet, a tanáraidat és a kritikusaidat mind a tónusuk alapján válaszd meg. Nagyjából annyi szükséged van az alacsony tónusú segítségre, mint a váltólázra.

Rengeteg érv szól amellett, hogy egy művész magas tónusú legyen, de amellett, hogy alacsonyan legyen, egy sem. Ron Hubbard róluk ír akkor, amikor megemlíti, hogy "Az ilyen személyek … a művészek, akik illetlenségükkel és közönségességükkel lerombolják a faj szokásait, és így lerombolják a fajt is." – A túlélés tudománya

Másrészt viszont a magas tónusú művészek a földkerekség leghatalmasabbjai, ugyanis az esztétika a leggyorsabb módja annak, hogy számos személyt magas tónusra emeljünk.


Szerkesztés dátuma: szerda, 2011. július 13. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 2,199 Kategória: Irodalom » Ruth Minshull: Érzelmek
Előző cikk: Csoportok Következő cikk: Tónusillesztés segítségével hogyan kezelhetjük az embereket


   







Tetszik  

Megjegyzések

Pacsika Sándor
csütörtök, 2011. augusztus 4. 19:37
Igen ismerem az L.R.Hubbard féle tónus skálát is. Alkalmazom ,így is illetve kombináltam más skálákkal.Elég nehéz téma ,valószínűnek tartom hogy a teljes kifejtése az a jövő feladata lesz.
Pacsika Sándor
péntek, 2011. augusztus 5. 13:10
Minden energia. Csakis. Az egy ,első részeire bontva ,mint a fehér fény ,egymással ellentétes alkotó erőkként van jelent ,építi fel a fizikai ,és a spirituális világot is. Ami nem "jó" azzal olyan viszonyban van az illető.
A tónus ,nem más mint ezeknek az erőknek az egyensúlya.
Rákérdeztem erre, azt a választ kaptam "az Isten nem véletlen teremtette az embert olyannak amilyen. "Szóval külső és belső erők találkoznak. Ezek együtt alkotják az embert és az őt "nevelő" erőt. Az életet fenntartó erőt ,az életető erőt...Az ember Isten képmására lett teremteve. Ugyanazon erők vannak benne . Csak nincs rend. Amit ő maga a saját erejéből nem is fog helyreállítani. Nos itt van a kutyus elásva.
Az emberi eleme kettős. Analitikus és reaktív. Mag a jobb és bal agyfélteke is ellentmondásba van egymással. A nyugati kultúra nagyon durván bal agyfélteke domináns. Meghatározott szellemi erők uralják.
A lélekről szinte semmit sem tanít. Uralja az összes a számára kitenyésztett ,lényeket. Semmi esélyt nem ad a lelki szabadságra.
Majd elmúlik valahogy.
L R Hubbard érthetően leírja. Mondjuk B.B Spinoza bebizonyította Isten létezését matematikailag. Mintha sosem lett volna!
A belső munka sok helyen fontos ,ahol a lélek útjait járják. Ahol keresik ,ahol ismerik "AZ IGAZSÁGOT" Nos a leg -ideillőbb ez " a bölcs {az isten , a szent tanítás..} nem szól kétszer ,aki akarta hallotta ,aki nem hallotta ,nem akarta hallani."!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! A világ a mi világunk is a lehető legigazságosabban van megteremtve ,és úgy is működik. Az ember az aki mindent elkövet hogy bebizonyítsa ennek az ellenkezőjét. Hogy ne kelljen megtérnie!
Akit mégis megfelelő mélységben érdekel szívesen segítek neki.
Csak egy erő van. Ennek a fogadása érzékelése az ami a félreértést okozza. Befogadása ,a transzformáció....Keleten sohasem tagadták meg. Bár mindenhol megpróbálták hamisítani....De mindenkiben benne van .Nincs szükség írásra sem ,az isteni erőt önmagáéban kell megtalálnia .Az vezetheti el oda a lelket ahova kell. Ott a megoldás....Mindenkinek egyéni .
Pacsika Sándor
péntek, 2011. augusztus 5. 13:20
Magam is pont ilyen okokból foglalkozom a művészetekkel. Csontváry Munkácsy ,de szeretem Vincent van Googh ot ,a szürrealistákat...Ugyanakkor realista a megközelítésem . Akár öt hatszáz év távlatából is ,"gyógyító" erőkkel bírjon a lélekre valami ,a zene és a festészet.
Minden az ellentétesség -azonosság erő egyensúly ,tengelyen mozog.
Az amit a Sós Jóska sámán meghatározott ,egy hang és egy másik hang ,rezgés ,egyensúlyt ,is teremthet.
Így működnek a mantrák az imák, az énekek....Vagy egy virág ,is komoly erőkkel bírhat a lélekre. A lélek belső erőinek a gyógyításában.
Az amit meghatározott a tudatról az elég a dolog megértéséhez.
A régi sámánoknak nagyon kevés dologra volt szükségük a gyógyításhoz.



Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: