Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsõfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertõzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember.
Vendégnek lenni a legfinomabb és legfárasztóbb rabságok egyike. Mert hasztalan mondják a háziak: „Nálunk a vendég azt csinál, amit akar! Kel és fekszik, amikor akar! Azt eszi, amit akar! Nem kell törõdni a háziakkal!...
Természetesen nem árt, ha van bizonyos munkaterved. Csak ne határozd el mesterségesen ezt a tervet. Egy napon a várakozásból, tanulmányokból, hajlamokból, a köznapok rendjébõl és a rendkívüli pillanatok sugallatából kialakul ez a munkaterv. Ne engedj soha csábító ötleteknek.
Szereped van, mely csak a tiéd; s ez a szerzõdésed Istennel. De alkatrész is vagy a világ nagy szerkezetében, nem sokkal több, nem is jelentõsebb, mint egy csavar vagy huzal, mely e végtelenül bonyolult gépezetben valamilyen mellékes és alárendelt folyamat egyik segédeszköze.
Nézz utána, hogy minden napból, a legközönségesebb, sivár hétköznapból is ünnepet csinálj, ha pillanatokra is! Egy jóindulatú szóval. Méltányos cselekedettel. Udvarias mozdulattal. Nem kell sok az emberi ünnephez.
Tudnod kell, hogy az emberek nem ok nélkül ragaszkodnak a középszerûhöz, a zavaroshoz és vajákoshoz, az illúziókhoz és a szobatiszta félismeretekhez, tehát a mûveletlenséghez. Mert a mûveltség annyi, mint az igazságnak – minden dolgok igaz ismeretének – feltárása és elviselése. S az igazat elviselni mindig nagyon nehéz.
Mindig, mikor megérkezik és szól hozzád a kísértés, mely barátságot, szenvedélyt, bizalmasságot, kötést ígér, tudjad: az anyag, melybõl az ilyen kötés készül, romlandó, mert emberi anyag. Ami ma eskü, holnap nyûg, ami ma szenvedély és vágy, holnap érthetetlen és torz emlék, ami ma hûség, holnap szomorú kötelesség. Hasztalan mosolyog, ígér, reménykedik a kísértés.
Mielõtt véleményt alkotsz a rendkívülirõl, dobd a mindennapos használat malmába és õröld ott egy ideig. Rendkívül szép nõvel találkoztál, kinek szépsége elvakít és meghökkent? Figyeld csak egy ideig ezt a rendkívüli szépséget a mindennapok fénytörésében, s egyszerre megtudod, hogy minden szépség reménytelen és szomorú, nem érdemes különösebben törõdni vele.
Minden szavadat úgy írni le, úgy ejteni ki, hogy elbírja a világi valóság teherpróbáját is. Talán ez az írás és az élet titka. Mert hasztalan áll a szó helyén az irodalmi térfogatban, ha a világi térfogatban nem bírja el a valóság légköri nyomását.
Mint a hajós, kinek hajója nagy viharba jutott, s egyszerre látja, hogy a vitorlák kötelei megfeszülnek, a nagy vitorlaszárnyak vészesen megdagadnak az orkán tébolyodott leheletétõl, a huzalok recsegnek és ropognak, s a düledezõ és táncoló hajófedélzeten, a bõgõ és átcsapó hullámok között, imbolyogva, utolsó erejével is a vitorlákhoz és kötelekhez siet, hogy lazítson mindezen: ú...
