Minden életkornak, minden életszakasznak, igen, minden napnak vannak válságos tízpercei, mikor mindaz, amit addig tûrhetõen elviseltél: munkád, környezeted, hiányérzeteid, vágyaid, természeted – egyszerre, átmenet nélkül elviselhetetlennek tetszik. Ez a válság erõs, mint egy robbanás. Munkád fölé hajolsz, s egyszerre érzed az eddig elvégzett feladat tökéletlenségét, a reád várakozó feladatok méreteinek és igényeinek tûrhetetlen reménytelenségét. Életed fölé hajolsz, s mint a vízbe fúló, látod mindazt, összesûrítve, egyetlen pillanat örvényében, amihez gyáva, lusta, hazug vagy önzõ voltál, s ami most áradással és fulladással fenyeget.
Ez a válság, ezek a tízpercek, ezek az élet- és munkaveszélyes pillanatok a múló idõvel mind hevesebben térnek vissza. Megesik, hogy naponta. Ilyenkor tudjad, a válságok idõhöz kötözöttek; figyeld szíved és órád mutatóját. Mint akit roham kínoz, s tudja: a rohamoknak ütemük és kimért idejük van. Hagyj föl rövid idõre munkáddal, lazíts napjaid rendjén, iparkodj hanyag és alázatos lenni. A tízperc elmúlik. A munka és az élet, amíg közük van egymáshoz, megmaradnak.
