A fecsegõkrõl


A fecsegõkrõl

A fecsegés kényszere a legtöbb ember számára egyértelmû az élet törvényével; fecsegnek, amíg élnek; addig fecsegnek, amíg élnek; nem gondolkoznak, hanem fecsegnek, tehát úgy érzik, vannak. De a valóságban nincsenek, abban az értelemben, mint ahogy van az, aki gondolkozik; csak fecsegnek; s aki fecseg, nem gondolkozik. Gondolkozó ember, amikor csak lehet, hallgat; s mikor már nem lehet hallgatnia többé, akkor beszél, vagy ír. De ezt csak végsõ szükségben cselekszi. Nem, a fecsegõ számára a szapora beszéd, mellyel világgá kelepeli mindazt a zagyva értesülést, lúgos vágyat, otromba megfigyelést, felületes észlelést, melyet érzékelõ szervei közvetítenek tudata számára, életszükséglet. Talán megrepedne, ha nem fecsegne. A világ anyagát nem emészti meg; rögtön kiköpi és kihányja, azon nyersen, ahogyan befogadta. Nincs az a parancs, fenyegetés, mely lakatot tud tenni nyelvére. Õ fecsegi tele a világot, mely aztán elviselhetetlen lesz: a fogalmak eltûnnek, mikor a fecsegõ megszólal, s a világ megtelik szavakkal.


Szerkesztés dátuma: vasárnap, 2011. február 27. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 1,009 Kategória: Irodalom » Márai Sándor: Füves könyv
Előző cikk: A balesetekrõl Következő cikk: A hallgatásról és a hallgatókról


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: