Amikor a század fiatal volt, én is fiatal voltam; s mert fiatalok voltunk, természetesen mindketten forradalmárok voltunk. Aztán múlt az idõ, s a század is, gyermeke is, a férfikorba léptek; s szerettek volna okosan öregedni. Már szerettem volna papucsot húzni, vagy szalonkabátot ölteni; már szerettem volna eldobni a forradalom minden jelszavát, mert az idõ megérlelte szívemben és eszméletemben a jelszavakat, s már tudtam, hogy a szabadság, egyenlõség és testvériség nem is olyan tökéletes eszmények a gyakorlatban, mint ahogy fiatalon, forradalmárhoz illõen, hittem. Már szerettem volna arról beszélni, hogy megõrizni több és nehezebb, mint eldobni a régit és újat alkotni a cserepekbõl; már szerettem volna megbékélni az emberekkel, rendet építeni, az összes zászlókat bevonni. De erre nem adott módot az idõ. S meg kellett tudnom, hogy reménytelenül forradalmárnak kell maradnom, mert az utánam következõ nemzedék, rejtélyes módon, egyáltalán nem forradalmár; nincs kinek átadnom, a természet és az emberi dolgok rendje szerint, a zászlót; meg kell maradnom tiltakozónak és torlaszépítõnek, mert egy korban élek, melynek fiataljai készségesen vállalják mindazokat a korlátozásokat, melyeket a század és én, mikor fiatalok voltunk, nem vállaltunk. Fogatlanul és õszülõ hajzattal kénytelen vagyok forradalmár maradni, aki makacson ismétli a gondolatszabadság, egyenlõség és testvériség igéit, melyekben talán már nem is hisz olyan föltétlenül. Meg kell maradnom aggastyán koromban is sans-culotte-nak* ; holott oly jó lett volna egyszer, végre szalonkabátot ölteni!