Arról, hogy sokat kell sétálni


Arról, hogy sokat kell sétálni

Természetesen mindig egyedül kell sétálni, legalább egy, de inkább másfél, s ha lehet, két órán át napjában. A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úticéllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló útközben, minden pillanatban, megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegõs és közvetlen érintkezés a világgal. Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdõnek vagy mezõnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az idõtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben. A séta a teljes magány. Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted, melyek életed feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek, a munkára vagy a hivatásra. Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az õsi elemeknek. Gondold meg, hogy a földön jársz és csillagok alatt sétálhatsz. Nagyszerû dolog ez.


Szerkesztés dátuma: vasárnap, 2011. február 27. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 812 Kategória: Irodalom » Márai Sándor: Füves könyv
Előző cikk: A változásról és a reménységrõl Következő cikk: A Jegyekrõl és a csillagokról


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: