Az önmagunknak tett önkéntes fogadalmakat – „holnaptól nem teszem ezt vagy azt, így vagy úgy élek, ezzel vagy azzal foglalkozom" – talán még alaposabban meg kell fontolni, mint az embereknek adott szavunkat.
Mindig váltani az élet ritmusát. Tudatosan és figyelmesen cserélni munkát és pihenést, koplalást és bõséget, józanságot és mámort, igen, még gondot és örömet is; tudatosan felállani az élet terített asztala mellõl, mikor legjobban esik a bõség, tudatosan bekapcsolni gondokat és feladatokat, melyeknek nevelõ erejük van. Nem elbízni magad semmiféle helyzetben.
Ha jó ügyet védesz, mitõl is félhetsz? Mi is történhetik veled? Letepernek, megrágalmaznak, kirabolnak, meggyaláznak? Vádakkal fordulnak ellened, hamisan ítélnek? Mindez nem változtat azon, hogy az ügy, melyet védtél, jó volt, s ezért jó volt az is, amit csináltál, mikor a jó ügy védelmére szegõdtél.
Mikor a hatalmasokkal állasz szemközt, gondolj mindig arra, kitõl kapták ezek az emberek hatalmukat? S mit is tehetnek ellened? Elvehetik javaidat, szabadságod vagy életedet? És aztán? Parányi mikroba, fertõzõ baktérium is elveheti életed, mely törékeny és mulandó, mint a rovarok élete.
Minden olvasmánynak, mely álláspontra és magatartásra tanít a halállal szemközt, megalázó és csüggesztõ utóíze van. Mind ez „ars beatae moriendi"-k*, az ókor pogány és a középkor keresztény bölcsei, a sztoikusok, a hitvallók, a humanisták, az újkor természettudósai iparkodnak meggyõzni, hogy a haláltól egyáltalán nem kell félni.
Többet, sokkal többet élni fûvel, növénnyel, gyümölccsel. Kevesebbet, sokkal kevesebbet zsíros és fekete hússal! Sok halat enni, s mindennap rozskenyeret. Napközben nem inni soha, semmiféle szeszes italt, s ha már iszol, csak este, csak étkezés után, csak tiszta bort, soha máskor és semmi mást. Ha egy nap boroztál, huszonnégy rákövetkezõ órán át nem érinteni meg a borospoharat.
Vannak a közömbösek, a barátok, az ellenfelek, akik valamely eszme vagy meggyõzõdés, vagy érdek parancsszavára harcolnak ellened. Ez az emberi élet rendje, csak így van szép feszültsége az életnek: barátok és ellenfelek között, a közömbösök nagy tömegében.
S aztán van az ellenség. Nem ellenfél õ, több annál.
Köszönet a nõknek.
Köszönet neked, aki megszültél. És neked, aki a feleségem voltál. És neked, te harmadik, tizedik, ezredik, aki adtál egy mosolyt, gyöngédséget, egy meleg pillantást, az utcán, elmenõben, vigasztaltál, mikor magányos voltam, elringattál, mikor a haláltól féltem. Köszönet neked, mert szõke voltál. És neked, mert fehér voltál. És neked, mert a kezed szép volt.
Nevelhetünk-e valakit hazaszeretetre? Mintha azt mondanám: „Korbáccsal és szöges ostorral kényszerítlek, hogy szeresd önmagadat." A haza nemcsak föld és hegy, halott hõsök, anyanyelv, õseink csontjai a temetõkben, kenyér és táj, nem.
Az ember, aki vértezetten és az ember rangjához illõ módon akarja megállani helyét az élet kegyetlen ütközetében, helyesen cselekszik, ha nemcsak pártatlanságra és föltétlen igazságosságra, hanem félelem nélkül való büszkeségre, mindenfajta emberi ármánynak és veszélynek megvetésére, mindenféle emberi helyzetnek fölényes szemléletére neveli magát.
