D) —í, —d, —l. A —t nagy szerepet játszó igeképző. Általán a tevés, cselekvés, mivelés, csinálás fogalmát oltja az illető gyökbe vagy törzsbe, s különféle osztályú igéket képez, melyeknek összehasonlításából okszerüleg következtethetni, hogy eredetileg nem egyéb, mint a tész igének eIvont s önhangzójától megfosztott té gyöke.
I.a) Egyszerű tevést jelentők, önhangzó és párhuzamos társ nélkül : lát-t, tá-t, tar-t,szi-t,in-t; b) önhangzó nélkül, párhuzamos l társsal : rom-t (ront) rom-l-ik, hám-t hám-l-ik, fej-t fej-l-ik, rej-t rej-l-ik, vagy d párhuzammal : om-t (ont) om-l-ik, és on-d, melyből: ondó; c) miveltetők, önhangzó és párhuzam nélkül: lobban-t, roppan-t, cseppen-t, serken-t. II.
Ugyanazon gyök vagy törzs két, három, négy, sőt épen öt képzőt is fölvehet, amint t i. együtt véve önhatást, áthatást, miveltetést, külszenvedést, belszenvedést, kicsinyítést, tehetőséget,gyakoriságot akarunk kifejezni, pl. osz, elvont gyökből leszen áth. osz-t, mint az osz-ol, önhatónak párhuzamos társa, innen : osz-t-og-at, osz-t-og-at-tat, oszto-og-at-tat-hat.
A szóképzésnek harmadik s igen dús forrása a kisarjadzás, midőn, t i. nem valamely ép vagy csonkított szó ragasztatik az alapszóhoz, hanem vagy véghangzója mássalhangzóvá növekszik ki, vagy mintegy sarj gyanánt oly hangot ereszt ki magából, mely a bevett nyelvszokás szerint új érteményt kölcsönöz neki. Ezen képzésmód teszi a nyelvek legsajátságosabb oldalát.