Nyelvünkben az önhangzók nem valami bitang vagy pótlékféle segédhangok, melyeket akármikép öszvezavarni, vagy elnyelni vagy kihagyni lehet, mint az árja nyelvek némelyikében, péld. a németben, csehszlávban stb. hol néha három, négy, sőt öt mássalhangzó is öszvetorlódik.
Mindenek előtt jellemző sajátsága nyelvünknek, hogy a mássalhangzók nehézkes öszvetorlódásátnem tűri, s hogy két mássalhangzóval kezdődő gyökszója, néhány természeti hangutánzót pl. trüsz,trücsök kivéve, alig van, s hogy önhangzója ragozáskor változatlan marad.
Általán ismert dolog nyelvünk szervezetében, hogy a vastaghangu gyökök és törzsekhez vastag, a vékonyhanguakhoz pedig vékony hangu képzők és ragok járulnak, mint a török és némely más altaji vagy szittya nyelvekben. E sajátságnál fogva a szók két fő rendre oszlanak, egyik a vastagok (al vagy mély hangúak) másik a vékonyak (föl vagy magas hangúak) rende.
Ezek közől az egyik, mint vastag önhangzóju, mindenféle vastaghangzós szóhoz, a másik, mintvékony önhangzójú, mindenféle vékonyhangzóju gyökhöz vagy törzshöz járul.
II. 1) Az a és e az utána járuló k előtt megnyúlik : fa, fá-k, kapa kapá-k, karimá-k, paripá-k; epe epé-k, kefe kefé-k, medenczé-k, köpüczé-k. Ennek valószínű akarói szólánk.2) A szélső önhangzókat illetőleg pedig, a) A rövid t a k előtt rövid marad: tepszi-k,kocsi-k, gugyi-k, ki-k, mi-k, ti-k.
III. Itt oly származékokat értünk, melyek képzője önhangzóval jár, legyen ez akár állandó,niint ecekben: lát-ás, rúl-sdg, szép-ség, akár ékvesztö, mi n t: mad-ár, eg-ér, akár kiugratható, mint••zekben : ól-nrn, hatal-om, ver-ém, öb-öl, csup-or.Általános szabály.
IV.AUaldnot szabály. A melléknevek többese jobbára nyílta, e hangzót vészen föl, s osakkivételkép zárt o, é, ö-t, különösen1) A gyökök és azon törzsek, melyek képzőji önhangzó nélküliek, ú. m.
