A szók grammaticai természetének kifejtése


A szók grammaticai természetének kifejtése


Hogy szavainkkal helyesen élhessünk, szükséges azoknak grammaticai tulajdonságaikat ismernünk, s noha ezeknek általánosabb szabályai inkább grammaticába tartoznának, nyelvünk sajátsága mindazáltal a közönségesebb grammaticai törvények felvételét is néha megszenvedi; ugyan is a fölebb mondottak szerint szótárunkban nem csak az úgy nevezett beszédrészek foglalandanak helyett, hanem a ragok és szóképzők is mindennemű változásaikkal együtt, a mi által nem csak nyelvünk belső alkotásaival ismerkedünk meg, hanem annak minden elemeit, a törzsökszókat épen úgy, mint a származtatási vagy ragozási szótagokat, összegyüjtve leljük szótárunkban.

Egyes szóknál, milyen közönséges grammatikai szabályok s mint adassanak elő: a szótár dolgozását eszközlő társaságnak elveitől függ, s azt, minthogy nagy grammatikánk még nincs, itt előre meghatározni nem lehet. A szótárírók azonban itt se felejtsék, hogy a nyelvnek és szavainak nem alkotói, csak történetírói; különben pedig a jót javallni, a roszat kárhoztatni lehet is, kell is.

A szók különösebb grammatikai tulajdonainak meghatározása már szorosabban kivántatik. Meg kell tudniillik határozni, melyik szó miféle beszédrész, név-e, ige-e? s továbbá fő- vagy mellék-név-e? cselekvő vagy szenvedő ige-e stb. Mert ettől függ mind a nevek, mind az igék ragozása.

Nyelvünkben a ragozás igen egy- és szabályszerű; vannak mindazáltal eltérések, melyeket szabály alá vonni lehetetlen; ezeket tehát minden szónál följegyezni szükséges, és ugyan a) a főneveknél 1) a szenvedés ragát mindenkor ki kell tenni ekképen: fa, fát, vár,-at; hab,-ot; üst,-öt; szék,-et stb. 2) Ki kell tenni a többes szám ragát is, valahányszor a többes hangzóval, a szenvedő pedig a nélkül formáltatik, p. o. bárány, szenvedő: bárány-t, többes: bárányok.

b) Az igéknél szükséges följegyezni 1) a jelentő mód jelen idejének első személyét akkor, midőn az igetörzsök vég szótagában í hangzó vagyon, p. o. sír-ok, csíp-ek stb.[2] 2) A jelentő mód mult idejének harmadik, néha midőn eltérnek, első személyei ragát p. o. ad-ott,-tam. 3) A parancsoló mód egyes számu második személyét, p. o. ad,-j; vet, vess; vált,-s. 4) Az óhajtó mód félmultja s a határtalan mód a na vagy ne, és ni ragok elé néha hangzót vesznek, az ilyeket is föl kell jegyezni p. o. mond-ana; mond-ani. Azonban itt elég kettő közől csak egyet jegyezni meg, minthogy egy szabályt követnek.

A névmások ragozásai szinte helyet foglalandanak a szótárban. A melléknév hasonlításai ellenben csak ott tétetnek ki, hol a szabálytól eltérnek; mint: szép, szebb; nagy, nagy-obb. A mi a rendhagyó szókat illeti, azoknak eltérései elmaradhatatlanul följegyeztessenek.

A szószerkezet általánosabb szabályai szótárban nem adathatnak elő; vannak mindazáltal e részben is oly észrevételek, melyeket egyes szóknál megtenni szükséges p. o. ki személyt, mely tárgyat jelent; továbbá, mely ige mi ragu nevet vagy névhatározót kiván maga mellé, p. o. tartani valami-től, élni a magáé-ból, isten-t félni, haza felé menni. Az efféléket tanácsos lesz, rövid példák által felvilágosítani.

A nyelv s egyes szavai grammatikai tulajdonainak fejtésében ügyelettel kell lenni a nyelv régiségeire, s a nevezetesebb változásokat röviden megemlíteni, vagy csak érinteni a kevesbbé nevezetest.

A szók helyesirása a társaság nyelvszabályai szerint tartassék. [3] Ezenkivűl vannak némely főbb szabályok melyeket szinte szem előtt kell tartani, p. o. hol a származás világos, ott nem szabad annak ellenére a szokáshoz állani, p. o. némi nemű jobb, mint némü nemű; hol nem világos a származás, ott a szokás szab törvényt, p. o. édes jobb, mint ídes. A hol sem egyik sem másik nem utasít, ott a széphang határoz. Szükség azonban a különböző leírást, p. o. ismer, esmer, ösmer, megemlíteni s az elfogadottnak röviden okát adni.

A szók kimondásának különösebb meghatározása s a poetai mérték följegyzése, magyar szótárban nem szükségesek; mert szavaink kimondását tulajdon betűink legjobban meghatározzák, minél többet világszerte elfogadott betűk nem létében kivánni nem lehet; a magyar mértéknek szabályai oly egyszerűk s oly kevesek, hogy azt minden szónál különösen följegyezni nem érdemes, miután a magyar szók mértéke főkép az accentusok helyes fölrakásától függ, mire szótárírónak ügyelni különben is kötelessége.

A mondottak szerint szótárunkban egy oly teljes és tökéletes grammatikát fogunk bírni, melyet semmi egyes grammatikai könyv ki nem pótolhat.

[2] Ez, eljárásunk nyomán a mult idő ragjában eléggé kifejezve levén: sír-tam, csíp-tem, vagyis a mennyiben kifejezve van (mit sokszor a példák is kitüntetnek), új alak fölvétele nem látszék szükségesnek.

[3] A helyesírásra nézve természet szerént az Akademia legutolsó megállapodása határoz. Az egyetlen a betűre és elemre nézve találhatni aki, ami, amely, amennnyi stb szókban némi eltérést, ha ugyan eltérésnek lehet tekinteni az olyast, mire nézve eddigi szabályaink nem szólanak; de ami előttünk oly világosnak látszott, miszerént nem hihetők, hogy felakadásokra adjon alkalmat. Mi jelennen is, minél többet gondolkodunk e tárgyról s mennél jobban visgáljuk nyelvünk természetét, annál inkább meggyőződünk irásmódunk helyességéről. Alig tagadhatja valaki, hogy amely, ami, aki szókban ugyanazon mutató (a) elem vagyon, mely ahol (eléjön mint tudjuk ihol is), ahonnan, avagy s másokban, melyek régiesen szintén irattak z kiséretében is: azhol, azvagy, mégis nem levén nevek, senki sem tekinti azon a vagy az elemet névelőnek - artikulusnak. S azoknak egy szóba összevonása és irása már csak azért is czélszerűnek mutatkozik, hogy megkülönböztethessük a névelős névmásoktól pl. ne nézd a kit hanem a mit, minthogy az első esetben akár kit, mit, akár akit, amit írjunk és olvassunk, tárgyi ragozásnak nincs helye, mint van egyebeknél péld. az olyan, az ilyen névmásoknál is, melyek tárgyesete az nélkül határozatlan igeragozással jár: az olyan embert szeretem és: olyan embert szeretek. S ha akit, amit mellett több ezer példa között egy tárgyi ragozást találunk (mi mai napon is megtörténik azokon, kiknek nincs teljes hatalmukban a nyelvérzés), ez az általános szabályt semmikép meg nem gyöngíti. A hangsuly is az általános népnyelvben az a tagon fekszik. A franczia nyelvből felhozott példa pedig lequel, laquelle szókban épen mellettünk harczol, mert épen ezek is együvé szoktak iratni. Nem tartozik ide: a szerént, mert itt az a névmás.


Szerkesztés dátuma: vasárnap, 2011. február 6. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 1,609 Kategória: A magyar nyelv szótára » Első rész
Előző cikk: A szótárba tartozó egyes szókról. Következő cikk: A szók értelmének meghatározása.


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: