A hangok és így a bötük is önhangzók vagy mássalhangzók.

A szokott jegyű önhangzók időmértékre nézve:

a) rövidek: a, e, ě, i, o, u, ö, ü,

b) hosszúk: á, é, í, ó, ú, ő, ű.

1) A rövid a szabatosan megkülönböztetve a köz beszédben is kétféle kiejtésü volna. Például e két szóban madár és majom ha jól figyelünk a ma szótagra, amabban magasabb, nyiltabb, emebben mélyebb, vastagabb, tompább a, tűnik elé. Így különbözik a ba szótagban levő a egyfelül barát, barátság, barátom, másfelűl barlang, barangol szókban is. Ezekre nincs külön betünk, de nyelvészetben, különösen az elemzésben meg kell különböztetnünk.

a) A nyilt a közönséges nyelvejtésben o-ra nem változik, s mint vastaghangunak párhuzamos vékonyhangu társa a nyilt e p. kavar kever, csala csele, galagonya gelegenye, rakottya rekettye, kalantyú kelentyű, nyakgat nyekget, továbbá a kétágu ragokban, mint nak nek: fal-nak, hely-nek: ba be: fal-ba, hely-be; ban ben: fal-ban, hely-ben; val vel: olló-val, kefé-vel; ra re fal-ra, hely-re; és képzőkben, mint ad ed: dag-ad, ep-ed; aszt eszt: dagasz-t, epesz-t; at et akar-at, ered-et; atag eteg: ing-atag, leng-eteg, stb.

b) A zárt a o-ra szokott változni, mint: baglya boglya, falu folu, falka folka, kapar kopor, kanya, konya, tal tol, taliga toliga, taszít, toszít, kapó kopó, hamu homu stb. A nyilt a bizonyos érteményi módosításokban i-re is változik: falat filit, darab dirib, tapog tipeg, t. i. ezekben és hasonlókban az a a maga nemében nagyobb, az i kisebb valamit jelent; ellenben a zárt a többször o-ról u-ra megyen által, mint: baglya, boglya, buglya; adu, odu, udu; kapar, kopor, kupor; taszigál, toszigál, tuszkál. Ezek szerint a zárt a mintegy középhang a nyilt a és o között, s mint olyan a többi vastaghangu zártak (o, u) felé hajlik. Ezen hang fordúl elé az élő nyelvben leggyakrabban a rövid a kimondásakor, melyet a magyar öblösebb szájjal szokott kiejteni, s megfelel az angol rövid o-nak god, not szókban. Azért a mennyiben ez értekezés czéljára tartozik a kettőt megkülönböztetni, a nyilt a hangot ă jegygyel írjuk.

2) A rövid e szabatos kiejtés által megkülönböztetve négyféle.

a) Nyilt e (minden más jel nélkül), mint párhuzamos társa a nyilt ă-nak mi a ragokban és

képzőkben világosan kitünik; l. föntebb. 1. Ezen nyilt e hangot már a közbeszéd is (legalább vidékek szerént) világosabban megkülönböztetni egy másik zártabb e hangtól, melyet némely nyelvtanok ě jegygyel írnak. A gyökökben a tisztább és közösebb divatu nyelvszokás határozza meg, hol kell nyilt e és hol zárt ě hangot ejtenünk, mit részint az illető szók különböző értelme megkiván, p. "Aki jó portékát věsz, annak pénze kárba nem vesz." "A varrónő ruhát, az éhes kenyeret szeg." "Egyenes szěg (szög) angulus rectus." Különben is e hangok egymással fölcserélése részint ruttá, részint homályossá tenné a beszédet, péld. ha ezeket: keletre fekszenek telkeim, így ejtené valaki: kělětrě fěkszěněk tělkěim. Miszerént a szépejtés kellékéhez tartozik, hogy e két önhangzó között elválasztó vonalat huzzunk. Már "A magyar nyelv rendszere" czimü akademiai munkában is a zárt e hang egy ponttal van megjegyezve, így: ě, a másik t. i. a nyilt jegytelenül hagyatva, mit jelen szótárunk folyamában mi is követünk. Azonban ezen zárt ě sem mindenüt tökéletesen egyenlő kiejtésű. T. i.

b) Zárt ě van oly gyökökben, ragokban, és képzőkben, melyeket részint a régi nyelvemlékek ö-vel irtak, részint ma is terjedelmes tájszokás szerint oly hangon ejtenek, mely az ö-höz legközelebb áll, különösen a Tisza némely alsó vidékein lakó magyarok; túl a Dunán pedig némely tájakon egészen ö-vel váltanak fel, mint ezekben:

csěrěg csörög, pěrěg pörög, pěrzsěl pörzsöl.

c) A nyilt e és zárt ě hangokon kivül (vagyis a nyilt e és i hangok között)

hallatszik még nyelvünkben egy szintén rövid, de élesebb kiejtésü e, mely a rövid i-hez áll legközelebb, minthogy ezzel mind a régi nyelvhagyományok, mind az élő szokás szerint váltakozni szokott, melyet amazoktól megkülönböztetés végett ezen értekezésben két ponttal jelölünk meg ekképen: ë, ilyenek: es is (latin, et) esmeg ismeg, ede ide, ett itt, elyen ilyen, mend mind, szeget sziget, kees kies, seet siet stb. vékonyhangú, s ehol ihol, vella, villa, velág világ, heány, hiány stb. vastaghangú szókban. Főleg abban különbözik mindkettőtől, hogy ez (valamint az éles i í, é) nem csak vékony, hanem vastag önhangzókkal is egyesűl, mint láttuk, egy szóban; hasonlók ezek is hervad, hernyó, régies tanejt (= tanít) s ezen idegeneknek tartott szók: gelyva, geleszta, berena, deszka, gyertya, mely minőségben o-val cserélődik fel, pl. tanojt, golyva, borona, doszka, gyortya, stb. Úgy ezen öszvetételekben is: seha soha, sehol sohol, sehonnai sohonnai. Az éles ë tehát mintegy fél hangja az i-nek, melynél valamivel tompább, ellenben az ě-nél élesebb; vagyis az ě az ö-höz s az ë az i-hez közeledik inkább. Egyébiránt ezen ë-t a hangzók tiszta kiejtését elhanyagolta szokás néhol zárt ě másutt nyilt e gyanánt hangoztatja. És ami legfőbb, mind vékony, mind vastag szókban feltaláltatik. Tehát tulajdonképen kétféle természetű, s benne kétféle e lappang. Minthogy ezen hangzó csak gyökökben és törzsekben, nem egyszersmind ragokban és képzőkben, (talán az egyetlen nye nyi mértékképzőt kivéve) fordúl elé, az ábéczerendben egyelőre különös helyet és nevet nem adunk neki, elegendőnek tartván, ha az egyes szók elemzésekor figyelmeztetjük reája az olvasót. Ilyenek a tiltó në (különbözik tőle a kináló ne!), a kérdő -ë (itt van-e?), a tagadó së, sëm, stb.

3) Nyelvünk gyökeiben négyféle i rejlik, melyeket a különböző ragozások után vonunk el, ú. m. egy vastag (mély) hangú, és három vékony (magas) hangú. Tehát

a) Vastaghangu i oly gyökökben, melyek vastaghangu ragokat és képzőket vonzanak, milyenek:

id, idom, idomos, idomít, idomtalan;

if, ifjú, rokona: iv, ivadék, ivás, ivar;

ig, iga, igaz, igtat, rokona: io vagy jo, jog, jogtat szókban;

ih, ihász, ihar, ihog, rokona: íu vagy ju: juhász, juhar szókban;

ik, iktat, ikra, ikrás, ikrásodik;

ill, illan, illant, illat, illatoz, illó;

im, ima, imád, imádkozik, imolya;

in, inas, inal, inog, indit, indúl; rokona: io vagy jo: jonkább (= inkább) szóban;

ip, ipa, ipar, iparkodik;

ir, részvéti kedélyszó, irg, irgat, irgalom; rokona: io vagy jo: jorgat (régies) szóban;

ir, sebes mozgásra vonatkozó iram, iramlik, iramodik, stb.

melyeket l. az ábéczerendben I bötü alatt. Különben is némely szókban o-val szokott

váltakozni, pl. irt ort, irtovány ortovány, pirít porít, sivár sovár, vagy a-val,

aj-val, mint: fartat firtat, kiált kajált, hí! haj! hibarcz, habarcz.

b) Oly vékonyhangu i, mely vékonyhangu ragokat és képzőket vesz fel, de ez ismét háromféle:

alfa) mely tájejtés vagy közösebb szokás szerint ü-re változik, ezzel fölcseréltetik,

mint id, idő, üdő; idv, idvěs, idvěz, idvězěl, üdv, üdvös, üdvöz, üdvözöl;

ig, iget, üget; ik, iker, ükör, üklü; in, im, ing, iměg, ümög; iv, ivelt, üvölt;

iz, izen, üzen; igy, igyekszik, ügy, ügyekszik; bik, bikk, bükk, bikkěs, bükkös;

hi, hü, hives, hüvös, hideg, hüdeg; hi, hisz, hüsz, hit, hüt, hitěs, hütös;

ki, (ex) kü, kil, kül, kilső, külső, kivül, küvül; miv, műv, mivel, művel, mives, müves;

rih, rüh, rihes, rühes; sík, siket, süket stb.

béta) azon i, melyről föntebb az e alatti jegyzetben szóltunk, mely t. i. vékonyhangu

létére az éles ë változata, vagyis ezzel könnyen fölcseréltetik, mint: is es, ilyen elyen,

szilid szelid, stb. Néha am. ej, pl. igenye jegenye.

gamma) mely se ü se pedig éles ë-re nem változik, mint ezekben:

icz, iczěg; bicz, biczeg, bicczent; ficz, ficzke; id, ideg, idegen, vidék; ig, igen; ig, iglicze; ill, illik, illem, illendő; ill, illěg, bill, billeg, billeget, billen; in, inger, ingerűl, ingěrkědik, in, ingy, ingyen, ines, inség; in, int, incselkedik; ir, irigy, irigykědik; csip, csipěget, csipděs, csipke; csír csirěg, csirke; hím, hímlik, hint (him-t); liszt, lisztes, lisztěsědik; pih, pihěg, pihen; pil, pille, pillés, pillésedik; pi, pipe, pipi, pipis, pipiske, pipitér; pisz, pisze, piszke; pity, pityěr, pityěrěg; zsi, zsizsi, zsizsěreg, zsizsik, stb. Ide tartoznak ezen és ilyen ikerszók is: csiribiri, tiripiri, lityifityi, iczipiczi, ityipityi, bibi. Midőn a vastaghangu szókat kicsinyítve ikerítjük, ezen i hangzik bennök:

diribdarab, diribel darabol, csipcsop, csippel csoppal. Ez a legtisztább i, a többi különösen az a) és b) alatti elegyhangú, mely ë vagy ü-vel váltakozik.

Van egy-két i hangzós gyökszó, melyek tájszokások szerint majd vastag majd vékonyhangu ragokat

és képzőket vesznek föl, mint: nyir (tondet) nyirěk (v. tájdivatosan: nyürök) v. nyirok (tondeo), ir (kenőcs), irěk v. irok, szirt, szirtěk v. szirtok.

4) A rövid o mint vastaghangú mélyebb hang az általános nyelvben változás alá nincs vetve, azaz egyenlő mély ejtéssel mondatik ki, némely erdélyi szójárást kivéve, mint asszany, mandam. Változatlan az különösen részint belértelménél fogva a távolra mutató oda, ott, olyan, onnan szókban, részint köz szokásból, milyenek ok, okád, or, orv, orsó, fog (dens), fogy stb.

Mindazáltal az alapértelemnek némi módosításával néha elváltozik

a) ö vékonyhangra, mint; gom göm, gomb gömb, gombócz gömböcz, gondor göndör; csombolék csömbölék, csomor csömör, kovacs kövecs;

b) ikerítve vagy különben is i-re, pl. gyom, gyimgyom, lom limlom, lobog libeglobog, csombók csimbók, bombik bimbó, csoma csima, bogyó bingyó.

c) Eléfordúl kivált a gyökszókban a zárt a-nak gömbölyűbb változata, l. Zárt a;

d) néha a szinte mély hangú u-val cserélődik, mint: oson uson, onszol unszol, ostor ustor, ország urszág (régies), bocsú bucsú, boga buga, boglya buglya, borít burít, botor buta, donga duga, locs lucs, mohar muhar, porhanyó purhanyó purha, sokorú sukoró, szoros szurdék, toszkál tuszkál stb.

5) A rövid ö

a) változatlan ezekben: öb, öböl, ök, ököl, ökör, öklel, ökrödik, öl, ölel, ölt, ör, öreg, örvény, öv, övez, öz, özön stb.

b) tájejtéssel némely szókban zárt ě-vel váltakozik, mint: öcs ěcs, (ěcsém) ördög ěrděg, kötény kětény, l. föntebb zárt ě.

c) a vastaghangu o-nak párhuzamos vékonyhangu változata, mint: göndör gondor, l. o.

d) gyakran ü-vel cseréltetik fel, pl. göbü gübü, gömő gümő, gözü güzü, kökörcs kükörcs, kölü külü, löktet lüktet, söveg süveg, csörlő csürlő.

6) Az u a) változatlan, pl. ugat, ugar, ugrik, uszu, uszít, buja, bukik, bunda, csuk, csuklik, csuka, csuta, czucza, czulák, csupasz, duda, fut stb.

b) párhuzamosan a vékonyhangu ü-vel váltakozik, mint: urok ürök, csucs csücs, csucska, csücske, sundor sündör, pupóka püpőke,

c) tájejtéssel a zárt a-nak vagy o-nak változata, l. a, o.

7) Az ü változatlan ezekben: ühödik, ühög, ül (némely régieknél: il), üst, üstök, üszk, büszke, csücsűl, csünik, csürök, fürt, gyügyü, gyüszü, hülye, nyüst, stb. A ragokban és képzőkben az ü és u párhuzamosak, melyek az általános nyelvben minden egyéb hangzót kizárnak, mint: kar-unk, bor-unk, kör-ünk, szěm-ünk, lát-unk, fut-unk, néz-ünk, ül-ünk, vár-t-uk, tol-t-uk, lel-t-ük, néz-t-ük, stb. Régente volt néz-enk is. Változásait l. az i és ü alatti jegyzetekben.