A föntebbi hangelemzés szerint a rövid önhangzók:
a) vastagok: ă, a, o, u,
b) vékonyak: e, ě, ö, ü,
c) élesek és közösek: ë, i.
A két első felekezetüek (a, és b, alatt) a mai magyar hangrend szerint ugyanazon szóban nem tűrik egymást és nem keverednek öszve, kivévén a szoros értelemben vett öszvetetteket, mint félhadnagy, karperecz, üvegpohár, vagyis a vastaghangu gyökhöz és törzshöz nem járul vékonyhangu rag vagy képző és viszont. Tudnivaló, mint megérintők, hogy ezt a kisimult mai nyelvről kell érteni, mert ez hajdan nem mindig és mindenütt volt úgy, mint a régi nyelvhagyományok bizonyítják, pl. a régi halottas beszédben: magánek, halálnek, pokolnek, milosztben, s Béla király jegyzőjénél: Tosu-nek, (Tas-nak) Uszubu-nek, (Uszubu-nak). Sőt ma is némely tájakon hallani ilyeket: sip-vel, dob-vel, herczeg-nál, püspök-nál.
Az éles ë és i mindkét osztálybeli szókban vegyesen divatoznak, azon különbséggel, hogy az éles ë csak a gyökökben és törzsekben (kivéve a nyë nyi mértékképzőt s ënt int
határozót) az i pedig a ragok s képzőkben is használtatik.
E hangrend szerint a vastagok és vékonyak ily párhuzamban állanak:
ă, e, nyiltak,
a, ě, zártak,
o, ö, gom-gömbölyüek
u, ü, csucs-csücsörösek.
ë, i, élesek.
