Hosszú é bötünk csak egy van, holott párhuzamosan négynek kellene lennie, hogy egyik a nyilt

e másik a zárt ě, harmadik az éles ë hangnak feleljen meg, még pedig ez utólsót

illetőleg mind mély mind magas szókban. Azonban részint a szabatos kiejtésben, részint ragozásban és

képzésben mind a négy é-t megkülönböztethetjük, ú, m.:

1) magas hangú szókban is egy tompábbat és egy élesebbet, melyeket arról ismerünk meg, hogy a tompa,

tájejtés szerint sem szokott í-re változni, és hogy ez rendesen ékvesztő, vagy összeolvadt;

az éles pedig némely legmagyarosabb vidéken is í-vel cseréltetik fel. Igy különböznek egymástól:

ég (coelum), eg-et, eg-ek,

ég (ardet), tájejtéssel: íg,

ér (rivus, vena), er-et, er-ek, er-es,

ér (valet), tájejtéssel: ír, ráír,

szél (ventus), szel-et, szel-ek, szel-es,

szél (margo) szélěs, v. szílěs,

fél (dimidium), fel-et, fel-ek, fel-ez,

fél (metuit) tájejtéssel: fíl.

Az elsőbbekben tompább é hangzik, valamint ezekben is: dél, dér, tél, téj, kéz, mész, réz,

egér, födél, szekér, s általán az ékvesztőkben. Élesebb é (= ë) ezekben: szép, kép, kék,

lép, csekély, szegény, tájejtéssel: szíp, kíp stb.

Amazokban t. i. az é eredetileg nem egyéb, mint a nyulósan kiejtett nyilt e, tehát

terpedt ee, vagy &ebc;, noha a mai általánosabb kimondásban inkább az éles ë-nek megfelelő

hosszut találjuk, kivévén ha palóczosan ejtetik ki.

Ezen két é-nek öszveolvadásból támadt fajai:

a) é = e + e: kefe-em kefém, kefe-es kefés, kepe-ez kepéz.

b) é = ě + e + ö: vě-e-ön vén, tě-e-ön tén, lě-e-ön lén, t. i. a

vě, tě, lě elvont gyökökből képzett mult idők; máskép, mint a mely ö-ből is olvadott egybe:

vőn, tőn, lőn,

c) é = e + ě: vere-ek verék (én), üte-ěk üték (én), eke-ěn ekén,

d) é = ě + e: lě-et lét, tě-et tét, vě-et vét, létel, tétel, vétel.

e) é = e + i (vagy j, vagy v) + e: ver (caedit), ver-e, (caedebat) vere-i

(caedebat istud vagy isthic), vere-i-e, vere-j-e (caedebat istud ille), öszveolvadva: veré,

régiesen: vereve v. vereje; különösebben az óhajtó módban: verne-i-e v. vern-e-j-e.

2) Magas hangú szókban találunk oly é-t is, mely az egyszerű ő helyett áll, mint:

tetéz tetőz, bé bő, fé fő, hé hő, csé cső.

3) Ama rövid ë-nek, mely a vastaghanguakkal is párosúl, azon hosszu éles é (= ë)

felel meg, mely szintén vastaghangu szók gyökeiben fordul elé mint: béka, béna, békló, léha, néma,

dévaj, héja, dézsa, séta, vékony, vézna, véka, stb.

Ej aj-nak változata ezekben: gané ganéj, ganaj, taré taréj, taraj,

karé karéj, karaj, hé héj, haj.

E következőkben öszveolvadásokból támadt:

a) é = a + i, pl. látsza-ik látszék, látszana-ik látszanék;

b) é = a + ě, láta-ěk láték, látna-ěk látnék.

4) Néha ó v. o helyett áll, mint tanét (régiesen tanót),

ajándék ajándok, szándék szándok, fazék fazok; ide tartoznak: ámé, bámé, kópé, csóré,

bóné, góré stb, melyekben é = ó.

A hosszu é ezeken kivül különféle tájejtéssel: ikerítve: ee, ie,

ei, pl. keerěm, kierěm, keirěm, szeepen, sziepen, szeipen. Ez ily kiejtések néha az

illető szók eredeti elemeit tüntetik elé, eeděs = ě-ed-es, v. ě-et-ěs, azon ě gyöktől,

melyből ě-hetik, ě-tet származtak; feek = fék az elavult fe gyöktől.