Az i, u, ü és í, ú, ű mértékéről


Az i, u, ü és í, ú, ű mértékéről

A rövid és hosszu önhangzók megkülönböztetésének nyelvünkben nem csak helyesejtési, hanem

ragozási és érteményi tekintetben is nagy fontossága van. Mi az a á, o ó vastag, és e ě, é, ö, ő

vékony önhangzókat illeti, ezekre nézve a nyelvszokás, kevés kivétellel alkalmasint egyező, mit részben

annak tulajdoníthatni, hogy ezen hangok mértékének fölcserélése által gyakran a szó értelme egészen

megváltozik, vagy legalább homályossá lesz. Így különböznek egymástól: baj, báj; kar, kár; mar, már;

haj, háj; csap, csáp; tar, tár; nyak, nyák; szor, szór; kor, kór; pok, pók; sor, sór; hon, hón;

csěp, csép; ver vér; tör, tőr, stb. Ellenben az i, u, ü hangoknak, melyeket szélsőknek nevezhetünk,

minthogy a többiek sorában széltűl állanak (i-u, és i-ü) mértékére nézve nagy ingadozást tapasztalunk,

mert ezeket több vidéken, nevezetesen túl a Dunán még azon szókban is röviden ejtik, melyekben túl

a Tiszán, s Erdélyben megnyújtják, vagy megnyújtani szokták. Mit ismét onnan fejthetni meg, hogy

ezen hangzók akár hosszan, akár röviden ejtve az illető szók érteményét se nem változtatják, se

homályossá nem teszik, pl. irás v. írás, utas v. útas, bünös v.

bűnös. Minélfogva ezeket és más ilyeneket a verselésben közös mértéküeknek szokták venni.

De a nyelvszabályosság és helyesejtés méltán igényli, hogy ezen ingadozást ha végkép ki nem irhatjuk is,

részint a terjedelmesb gyakorlaton, részint az elemzésen alapuló szabályokba illeszszük. Erre nézve

véleményünk szerint következő irányszabályokat állíthatni.

I. A helyesejtésnek egyik fő elvénél fogva, amit a legelterjedtebb nyelvszokás röviden szeret ejteni,

az rövid; t. i. a tájejtés, hacsak az ellenkezőnek valamely okszerű alapja nincsen, illő, hogy az

országos divatnak hóduljon. Szótárunk folyamában elsorolva adjuk legnagyobb részét azon gyököknek,

melyekben a közösebb szokás az i, u, ü önhangzókat röviden ejti.

II. Amit terjedtebb szokásnál fogva megnyújtanak, kivált ha ezen nyújtásnak saját okszerüsége van,

az szabályszerüleg hosszú milyenek: ím, íme, mert ikertársa ám, honnan

immelámmal, hímelhámol; íměly ímělyěg mert eredetileg éměly émělyěg; íny, mert

mint evésre vonatkozó szerv és érzék az éh ét szókkal egy eredetű, s tulajdonkép: ény;

gím más kiejtéssel gém, Gímes, Gémes; szít mert folytonos, huzamos fuvásra vagy

vonzásra vonatkozik: "tüzet szítani", "valakihez szítani"; , folytonos szomorú kedélyi állapot;

húgy, midőn csillagot jelent, mert eredetije hold, hód, húd, honnan többese is:

húgyak, mint hold-é holdak, ellenben a hugy (pisa) többese hugyok.

Ide tartoznak általán, melyek képzés következtében nyúltak meg, mint míg = mi-ig;

búg, súg, zúg, dúl, gyúl, fúl, nyúl (ige és főnév), nyújt, túl, űz, dűl, fűl, hűl, gyűl,

tűz stb.

Egyébiránt az állandó hosszúk száma sokkal kevesebb, mint a rövideké, mely tünemény oda mutat,

hogy ezen önhangzókra nézve nyelvünk a rövid ejtésre hajlandóbb; mi abból is látszik, hogy, mint

föntebb láttuk, midőn az a e hangzókkal végződő szókhoz viszonyító rag vagy képző járúl,

rendesen megnyúlnak, pl. kapa, kapával, kapára, kapától, kapál; kefe, kefével, kefére,

kefétől, kefél: ellenben az i, u, ü végzetüek rövidek maradnak, pl. kocsi, kocsim,

kocsival, kocsis; kapu, kapum, kapuval, kapus; gyöpü, gyöpüm, gyöpüvel, gyöpüs.

III. Melyek két nagy terjedelmű szokás, sőt az irók két külön felekezete szerint is majd röviden

majd hosszan divatoznak, körülbelül ezek: ige ige, ígér igér, így igy, íj ij, ív iv, ítél itél,

íz iz (articulus), bír bir, bíró biró, bízik bizik, csík csik, dísz disz, csúcs csucs, híg hig,

hím him, hír hir, hízik hizik, kín kin, kíván kiván, nyír nyir, (főnév és ige), sík sik, síp sip,

sír sir, szín, szin, tíz tiz, víg vig, vígyáz vigyázz, víz viz, zsír zsir, úgy ugy ugyan, új uj,

újj ujj, úr ur, úszik, uszik, út ut, búgyor bugyor, búza buza, csúszik csuszik, fúr fur, gúnár gunár,

húg hug, húr hur, hús hus, húsz husz, kút kut, lúd lud, múlik mulik, nyúz nyuz, nyúl nyul, rúd rud,

rúg rug, rút rut, súgár sugár, súdár sudár, súly suly, szűr szür, túr tur, zúz zuz, bűz büz, bűn bün,

csűr csür, fűz füz, tűz tüz, gyűrű gyürü, gyűszű gyüszü, nyűg nyüg, szűk szük, sűrű sürü, szűz szűz,

tűr tür.

Az ide tartozó fő- és melléknevek egy részét az ékvesztők közé sorozhatjuk, melyek t. i. az

á és é gyök- vagy törzsbeli hangokat is bizonyos viszonyokban hosszan hagyják, más

viszonyokban pedig megrövidítik, sőt némelyek tájszokás szerint ragozatlan állapotban is rövidek,

mint: tej, tehen, szeker, nyel, sudar, madar. Különben ez utóbbiaknak ragozási és képzési

szabályaik következők:

1) Elvetik az ékezetet a) a többesben, tárgyesetben, és személyragozásban: nyár, nyarak,

nyarat, nyaram; kéz, kezek, kezet, kezem; b) az önhangzóval kezdődő képzők előtt

         

pohár, poharas, poharaz, poharacska;


         

mész, meszes, meszez, meszel, meszecske;


         

nehéz, nehezen, nehezít, neheztel;


         

kevés, kevesen, kevesít, kevesedik.

Kivétetnek az i és ul ül képzők: nyári, téli, kézi, szamárul, tehénűl, nyélül.

2) Megtartják az ékezetet a) más névmódosító ragok előtt: nyár, nyárba, nyárban, nyárra,

nyáron, nyárhoz, nyárnál, nyárral, nyárig, nyárért; tél, télbe, télben, télre, télen, télhez,

télig, télkor, b) a mássalhangzóval kezdődő képzők előtt: kosár, kosárnyi, szekérnyi, tenyérnyi;

pohár pohárnok, nehéz nehézded, kevés kevésded, szél szélhüdik. Kivétetnek

a ka ke előtt a kéttaguak, melyek közösek: madárka v. madarka, kosárka vagy kosarka, egérke vagy

egerke, szekérke vagy szekerke; továbbá ezek: keztyű nem kéztyű, kezkenő, nem kézkenő,

neheztel, nem nehéztel, reznek (vörnyeges túzokfaj) nem réznek.

Tegyünk már most hasonlítást az ékvesztők és a fentebb elsorolt i, u, ü hangzós nevek között.

1) Abban általán mindkét felekezetbeliek megegyeznek, hogy ragozatlan állapotban tájejtések szerint

majd hosszúk majd rövidek.

2) Az á é-féle ékvesztők bizonyos ragokat és képzőket mindnyájan nyilt a- vagy nyilt

e-vel vesznek fel, mely esetben a gyökbeli á és é megrövidűl. Ugyanez történik

többekkel amazok közől is, minélfogva szintén az ékvesztők szabályai alá sorozhatók, milyenek:

híg, higak, vagy hígak, de: higgad; úr, urat, urak, uras, ural;

lúd, ludat, ludak, ludas; rúd, rudat, rudak, rudal, rudas, rudaz. Ilyenek: súgár, víz, tűz.

Más részről az ékvesztők szabályai szerínt: víz, vízre, vízen, vízről; úr, úrban, úrnál,

úrhoz, úrtól; tűz, tűzre, tűzről, tűzhöz, tűznél, tűztől, stb. Melyek pedig a többes számban nem

ak ek, hanem ok, ěk, ök, ragokat vesznek föl, s ennélfogva az ékvesztőktől elütnek, úgy

látszik, hogy helyesebben mindig hosszúk, pl. csík, csíkok, csíkos, csíkoz; hír, hírěk,

hírěs, hírlel, hírre; sír, sírok, sírba, síron; zsír, zsírok, zsíros, zsíroz;

továbbá: szín színěk, csúz csúzok, hús húsok, súly (Tisza mellett inkább

suly) súlyok, gúny gúnyok, bűz bűzök, bűn bűnök, csűr csűrök,

nyűg nyűgök. A Tisza vidékén ezek is hosszúk noha a- s e-vel ragoztatnak:

híd hídak, új újak, újj újjak, víg vígak, út útak, kút kútak,

tíz tízes tízen (de: tizenegy, tizenkettő), húsz húszas húszan (de huszonegy, huszonkettő),

szűz szűzek, fűz fűzek, szűk szűkek, nyúl nyúlak.

Egyébiránt, mint már érintők, ezen hosszú önhangzók mértéke fölötte ingadozó, mert gyakran a

közszokásilag vagy elemzésileg hosszú gyök is némely származékokban általán megrövidűl, mint:

sulyok (eszköz) nem súlyok, gyülevész nem gyűlevész, dukál nem dúkál stb.

Mi a fent elsorolt gyökigéket illeti, azok helyesebben minden módban és időben hoszszúk,

(épen úgy, mint az ékvesztő nevek a föntebbi módosító ragok előtt), bír, bíra, bírt, bírj,

bírni, bírna, bírva; húz, húza, húzott, húzz, húzni, húzna, húzva; szűr, szűre, szűrt,

szűrj, szűrni, szűrne, szűrve; és csak kevés kivétellel mint múl mulandó.

Származékaikban pedig szokottan rövidek, ú. m. ír, iromány, irkál, irodalom, de írás, irat is;

túr, turkál, de túrás; szűr, szüret, szürcsöl, de szűrés; bír, birtok, birodalom,

birkózik; bízik, bizalom, bizomány, biztat, biztos; csíp, csipked, csiptet, csipeget,

csipke, csipesz; csúsz, csuszka, csuszkál, csuszamodik, csuszkorál; dúz, duzzad, duzzog,

duzma, duzmati; fúr, furdal, furkál; hízik, hizlal, hizodalmas; húz, huzakodik,

huzkál, de húzamos; nyír, nyirbál, nyirkál, de nyírés, nyíradék; nyúz, nyuzár, nyuzga;

rúg, rugdal, rugdos, rugalmas, rugony; sír, síralom, sirat, sirám, siránkozik, siránkozás,

de: sírás; szúr, szurkál, szurdal, szurdancs, de: szúrás; zúz, zuzorka; tűr,

türelem, türelmes, türelmetlen; tűr, midőn am. gyűr, türődzik, türemlik, (gyüremlik, gyürkőzik).

Az ékvesztők szabályait követik általán a) más fő- és melléknevek is, melyek gyökét egy magánálló

vagy egy megelőző mássalhangzóval járó önhangzó képezi, milyenek: ó vagy av, avas, avar,

avatag; cső, csövet, csövek, csöves; vagy fej, fejet, fejek, fejel, fejes fejez;

, hevet, hevek, heves, heveny; vagy hav, havat, havak, havas, havazik.

Hasonlók: hő, hű, jó, kő, lé, ló, só, szű, tó, tő. Kivétetnek: fűvek; , bővet,

bővek, bővelkedik, bőség; , tűz, tűzdel, tűzés, stb. Hasonlóan több-kevesebb származékokban és

ragozásokban megrövidűlnek ezen gyökigék: , búvok, bujkál; , fúvás, fuvat, fuvalom,

fuvolya; , jövök, jövet, jövés, jövendő; , lövök, lőtt, lövés, lövet, lövel lövöldöz;

nyí, nyívás, nyivácskol, nyivákol; , rívás, riad, riog, rigó, rikolt; , rovás,

rovat, rovaték, rovátkol; , sivít, sipít; szí, szívás, szivornya, szivatyú; ,

vívás, viadal, vita; sző, szövök, szőtt, szövés, szövet, szövevény, szöveg.

A ragok és képzők között ú ű, úl űl és ít, sőt túl tűl, rúl rűl, búl bűl is

elfogadják a megnyújtást.

Mind ezekben és többekben az általánosabb nyelvszokás igazít el bennünket, és pedig ezen két fő

szabályban: 1-ször amely szókban e szélső önhangzók az általánosb nyelvszokásban röviden ejtetnek,

azok állandóan rövideknek vétessenek és irassanak; 2) amelyekben azok az ország nagy részében,

ú. m. a Tisza vidékén és Erdélyben jobbadán megnyújtva ejtetnek is, azoknak akár hosszú, akár rövid

használata a magyar nyelvérzést nem sérti, innen a verselésben is ingatagok, de csak a hosszúk.

Mi e szótárban a hosszúkat, mert csak ezen körülmény a határozó, pontosan följegyeztük.


Szerkesztés dátuma: kedd, 2011. február 8. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 1,978 Kategória: A magyar nyelv szótára » A magyar bötük, illetőleg szóhangok fejtegetése.
Előző cikk: A rövid és hosszú önhangzók részletes párhuzamban


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: