Mindenek előtt jellemző sajátsága nyelvünknek, hogy a mássalhangzók nehézkes öszvetorlódását
nem tűri, s hogy két mássalhangzóval kezdődő gyökszója, néhány természeti hangutánzót pl. trüsz,
trücsök kivéve, alig van, s hogy önhangzója ragozáskor változatlan marad. De gyakran ha a fennlévőhöz
valamely rokon fogalmat akar kifejezni, meghagyván a mássalhangzókat, az önhangzón tesz változást, mely
a rokon fogalmat más rokon hangzóval mintegy árnyalja pl.:
bab, babó, babug; bob, boborcs, boborcsék; bal, balga, balgatag; bol,
bolond; bel, belénd; ban, bankó; bun, bunkó, bunczi; bog, boglya;
bug, buga; csob, csobány, csobolyó: csöb, csöbör; csom, csomó, csombor;
csöm, csömör, csömek; csöcs, csěcs; csucs, csücs; dom, domb, dombor;
döm, dömbicz, döme; far, farol; for, forog, fordúl; fěr, fěrde, fěrgetyű:
gom, gomb, gomba, gombócz; göm, gömbölyü, gömböcz, stb. stb. A rokonhangzók, és részben
mássalhangzók változásain alapszik a szócsaládosítás, melyről alább külön czikkben és részletesebben
lesz szó.
