A képző fogalma, és különbözése a ragtól.


A képző fogalma, és különbözése a ragtól.

Mint föntebb a gyököket tárgyaló czikkben kimutattuk, vannak nem csak önálló, hanem elvont

vagy elavult gyökök is, melyek önállóan nem divatoznak, s érteményeiket csak származékaikból,

hasonlék (analogia) nyomán fejthetjük ki. Sőt vannak származékszók is, melyek elavultak, vagy további

képzés alapjául szolgálnak, s csak ivadékaikban élnek, de nyelvünk nagy nyereségére föléleszthetők,

pl. a háborodik, guzsorodik, hentěrědik, töpörödik törzsei: hábor, guzsor, hentěr, töpör,

vagy ezek és hasonlók: iszam, sikam, élem, türem, mint ugyanannyi igetörzsek.

Minden gyök, legyen az elvont, kiavult, avagy önálló, egy vagy több belőle képezhető szónak mintegy

csiráját, magvát rejti magában. Azon bötüt vagy szótagot, illetőleg szócskát, mely akárminő gyökhöz

vagy törzshöz járulván, azzal szorosan egybeforr, s belőle új szót alkot, képzőnek; azon

szócskát pedig, mely már csak önálló szóhoz vagyis beszédrészhez úgy függesztetik, hogy az az egész

mondatban annak valamely viszonyát határozza meg, ragnak nevezzük.

Különbözéseik:

A képző mindig valamely új fogalmat vagy fogalomárnyalatot olt a gyökbe, illetőleg a törzsbe, s mint

új szónak alkotója a nyelv birodalmát terjeszti: a rag pedig a már készszé fejlett szót bizonyos

viszonyok szerint módosítja, s a mondatba alkalmazza, tehát amannak szóalkotási, emennek

szókötési műköre van. Ennélfogva oly hangok vagy szótagok, melyek az alapszóba se új eszmét

nem oltanak, se annak mondatbeli viszonyát nem határozzák meg, se nem képzők, se nem ragok, hanem

vagy fölösleges czafrangok, toldományok, vagy legfölebb némi nyomatékul szolgáló kihangzások, pl.

a mája, méhe, szarva szókban az a, e, vagy az araszt, választ (válasz fn.)

szókban a t, vagy ezekben: aztánnig, ezténnig a nig.

A képző elvont vagy elavult gyökök- és törzsekhez is, a rag csak önálló szókhoz járul.

A képző a szónak belszervezetére vonatkozik, s közvetlenül vagy közvetőleg a gyökre hat vissza:

a rag pedig azon kapocs, vagy közeg, mely egyik szót a másikkal viszonyítja.

Ugyanazon gyökhöz több képző járulhat, vagyis a képzett szót bizonyos határig tovább képezni,

s végül (némi kivétellel) ragozni lehet: a ragozott szó pedig, nyelvünk rendes szokása szerint,

új ragot vagy képzőt nem veszen föl. Azonban kivételes példák vannak, pl. istenhozzád-ot,

dicsértěssék-et mondani; istenhoztá-val idvezelni; tüled-re, hozzád-ra

menni; adtá-zni, teremtetté-zni; éljen-ezni, ujrá-zni; eszem-iszom-mal

tölteni az időt; apjuk-om, anyjuk-om; a fogdmeg-ek meglepték őt a lebuj-ban;

gondolom-ra, jó hiszem-ben tenni valamit; ehetnék-je, ihatnék-ja van;

"és királynak haraguvék-ja megnyugovék" Bécsi cod. Hester 7. fej., mit Káldi így fordít:

"és a király haragja megszünék". A birtokragos neveket pedig már nem kivételesen, hanem általán

ragozzuk, pl. kez-em-be, kez-em hez, kez-em-től. Tehát az élő nyelvbeli gyakorlat megczáfolja

azon elméletet, mely szerint viszonyító raggal ellátott szóhoz képzőt vagy viszonyragot függeszteni

nem lehet. Még az előttünk ismeretesb árjaféle német és szláv nyelvekben is találunk rá példát, hogy

az igéket, midőn nevekül használtatnak, ragozzák. De különben is minden nyelvnek vannak sajátságai,

melyektől azt megfosztanunk nem lehet, mert más nyelvek nélkülözik. A nyelvek nem előre felállított

elmélet, hanem bizonyos észjárás és nyelvérzék szerint képződtek és fejlődtek tovább tovább,

s a nyelvészet feladata a szokás által behozott s megállapított gyakorlati szabályokat elvonni, s a

netalán szükséges nyelvújitásban alkalmazni. A nyelv birodalma csak úgy terjed, ha hasonlék nyomán

műértőleg és ízléssel párosítva újabb és újabb alakokat fejt ki, mire a magyar nyelv véghetetlen

képességgel, s kivált a képzőknek oly gazdagságával bir, melyhez hasonlót egy ismeretes nyelv sem

mutathat fel.

A képzők, keveset kivéve, önállólag nem ragozhatók: a ragok közől pedig a névviszonyítók nagy része

fölveszi a személyragot: nek-em, vel-em, től-em, ról-am, nál-am stb.

A képzők lehetnek elő-, közbe- és utótétesek: a ragok, mint olyanok, csak utótétesek,

különösen a névmódosítók rendesen a latin praepositiók-nak felelnek meg, s némelyek, mint szoros

értelemben olyanok, a viszonyított szóhoz ragadnak, mint: ház-ba, in domum, ház-ban,

in domo, ház-ról, de domo; másik, mint tulajdonkép névutók, elválasztva iratnak: ház mellett,

penes domum, ház felé, versus domum, v. domum versus.

Szóképzésben mutatkozik kiváltkép a nyelvalkotó ész ereje, a nyelv fejlődési képessége, sajátsága

s egyéni önállása, miért a nyelvhasonlításban főleg ezt kell tekintetbe venni; a ragozás, mint a nyelv

külsejéhez tartozó, mint alakzat könnyebben utánozható s elsajátítható, s gyakran a külön fajú nyelvekben

megegyező. Így látjuk, hogy mind az árja, mint a sémi, mind az altaji nyelvekben az igeragozás

személynévmások által történik, csakhogy egyiknél épebb, másiknál kopottabb alakban. A személynévmások

is többé kevesebbé hasonlók. Az árja törzsbeli germán nyelv az igekötős igékkel a szókötésben csaknem

egészen úgy bánik, mint a magyar, midőn t. i. az igekötőt majd az illető ige előtt majd utána alkalmazza,

pl. wenn ich aufstehe, ha fölkelek, ich stehe nicht auf, nem kelek föl; mit a germánnak

némely más rokonai, például a latin, vagy szláv nem tesznek.

Végre, mind a név- mind az igeviszonyító ragok jobbára elavult vagy önálló szók módosított alakjai:

a képzők pedig (néhány kivételével) vagy bizonyos szókból rövidültek meg, vagy oly elemekből állanak,

melyek, hogy egykori önálló szókból koptak volna el, nyelvtudományunk eddigi fokán alig gyaníthatjuk.

Egyébiránt a képzők és ragok abban egyeznek, hogy önhangzóikra nézve a nyelvszokás által megállapított

bizonyos hangrendhez alkalmazkodnak, mint ezt a fentebbi czikkekben már részletesen tárgyaltuk.


Szerkesztés dátuma: szerda, 2011. február 9. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 2,720 Kategória: A magyar nyelv szótára » A szóképzésről
Következő cikk: A szóképzés nemei.


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: