Az önhangzókról, mint szóképzőkről


Az önhangzókról, mint szóképzőkről

~ó, ~ő.


1) A jelen és jövőidő részesülőjének képzője. Véleményünk szerint ezen képző azonos a harmadik

személynévmással, és a távolra mutató o-, a-nak, valamint a mutató az névmásnak rokon társa,

mert melléknévi tulajdonságánál fogva mint jelző az illető alany cselekvését, szenvedését vagy állapotát

mintegy rámutatólag határozza meg. Ezen részesülők, vagy melléknevek, pl. pengő ércz, zengő czimbalom,

vagy főnevek, mely alkalmazásban jelentenek

a) bizonyos foglalkozásu személyt, munkást, müvest, mint: szabó, festő, kötélverő, szántóvető, arató,

gyűjtő, nyomtató, cséplő, szüretelő;

b) jelentik magát a foglalkozást: forgatót szántani, fonóba, látogatóba menni; ilyenek ezen

házasságkötéshez tartozók: susogó, néző, kérő, kézfogó, sirató, esküvő, menyekző, tyúkverő, kárlátó;

c) eszközt, mint foglalkozói és foglalkozási közeget: ásó, véső, seprő, cséphadaró, vonogó, reszelő,

tagló, vakaró, brúgó, melyek a lelketlen tárgyakat mintegy személyesítik, s így oldhatók fel:

ásó, amivel ásnak, reszelő, amivel reszelnek, véső, amivel vésnek stb. hasonlóan a

dolog természetéből érthetők az ilyenek: iróasztal, amin irnak, (nem ami ir), evőkanál,

amivel esznek, varrótű, amivel varrnak, vágóhíd, melyen barmokat vágnak le, vágószék,

melyen a húst kivágják stb.

d) bizonyos cselekvés, foglalkodás anyagát, tárgyát: adó, amit adni, fizetni kell; legelő,

amin barmok legelnek, szántóföld, melyet szántanak, kaszáló rét, melyet kaszálni szoktak stb.

2) Elavult vagy szokatlan igegyökökből részint fő-, részint mellékneveket képez, milyenek: ondó,

hordó, bordó, pillangó, sió, való, tiló, nyakló, olló, tapló, gyarló, turó, orsó, sutó, méltó, hintó,

ajtó, savó, leányzó, meddő, lepedő, idő, erdő, erő, verő (fény), tüdő, felhő, gyeplő, emlő, himlő,

szeplő, serlő, csecsemő, tekenő, tető stb.

3) Élő avagy elavult vagy elvont másnemü gyökökből fő- és mellékneveket: bab-ó, csák-ó, gam-ó, fak-ó, dom-ó, csom-ó, kar-ó, gub-ó, kór-ó, bogy-ó, goly-ó, moty-ó, fe-ő (fő), el-ő, vel-ő (bel-ő), dics-ő, feny-ő, verheny-ő, erny-ő stb.

4) Néha az a változata; mint ap-ó ap-a, any-ó any-a, Kató Kata.

Első változatai:

~ú, ~ű.


Asz-ó, asz-ú; csikolt-ó, csikolt-ú; savany-ó, savany-ú; dombor-ó, dombor-ú; keser-ő,

keser-ű; heged-ő, heged-ű. Néha különböztetésül első alakban jelent melléknevet, másikban főnevet,

mint: vál-ó, vál-ú, v. váj-ó, váj-ú; fur-ó, fur-ú; vés-ő, vés-ű; sepr-ő, sepr-ű; hever-ő, hever-ű.

Ide tartoznak azon tyú tyű végzetüek, melyek lágyítás nélkül ó ő alakban melléknevek:

fergety-ű, ferget-ő; szivaty-ú, szivat-ó; pattanty-ú, pattant-ó; hasonlók: sarkanty-ú, karmanty-ú,

tárogaty-ú, brúgaty-ú, berrenty-ű, csengety-ű, csörgety-ű, pörgety-ű, töpörty-ű, leffenty-ű, zörgety-ű

stb.

Elavult, vagy átváltozott igékből: hajd-ú = hajt-ó; fi-ú = iv-ó, aki ívik, ivadó; gyal-ú = tal-ú, tol-ó;

hamu = om-ó, omló; sat-u, sujt-ó; gyüszü = tűz-ő, esk-ü = eseg-ő.

Nevekhez, vagy elvont gyökökhöz járulván jelent azt vagy olyat, ami vagy amilyen

a gyökszó, és pedig a) midőn tekintet nélkül más hasonlati tárgyra használtatik, mint: savany-ú, keser-ű,

homor-ú, dombor-ú, szigor-ú, sanyar-ú, dudor-ú, monyor-ú, hossz-ú, szomj-ú, gyönyör-ű, sűr-ű, szörny-ű;

melyek közől némelyek főnevek: álgy-u, bor-u, der-ü, hábor-u, ár-u, bosz-u, kül-ü, gyür-ü, gyöp-ü,

csöp-ü, szér-ü; néha csak kihangzásos toldalék: borj-u, varj-u, sarj-u, gyapj-u, ifj-u;

b) midőn valamely hasonlati tárgyat jelentő fő- vagy melléknév előzi meg: tűz szin-ű, boriz-ű, nagy szem-ű,

kő keménység-ű, kis láb-ú, erős kar-ú, gonosz indulat-ú, fekete haj-ú, piros kép-ü stb.

Ide tartoznak azon elavult formák, melyekből az ít, úl, űl igeképzők fejlődtek ki, pl.

bizony-ú, "ezek az ő mondásokat bizonyútották", Tihanyi cod. "mikép a lámpás olajnál kil nem világosút",

ugyan. o. De erről tüzetesen majd alább az illető képzőknél lesz szó.

~v.


Az ó, ő, ú ű-ből néha lesz v, mely esetben főnevet alkot,

a) élő és elavult részesülőkből: nyel-ő, nyel-v; öl-ő, öl-ü, ölv; sér-ő, sér-v; öt-ő, öt-ü, öt-v, (ötv-ös);

hi-ó, hi-u, hi-v (alkodik); si-ó, si-v (alkodik); om-ó, om-u, om-v, (homv, hamv); ol-ó, ol-u, ol-v, ol-v-ad;

b) másféle elvont vagy elavult gyökökből: or, or-v; ad-u, ad-v; szar-u, szar-v; dar-u, darv; fal-u, fal-v;

eny-ü, eny-v; feny-ő, feny-ü, feny-v; köny-ü (= gön-ü v. göngy-ü azaz göngyölt), köny-v; tet-ü, tet-v;

ned-ü, ned-v; red-ő, red-v.

E hasonlatok nyomán helyesen élesztvék föl ezen elavultak: üd-v, seny-v, szen-v, s ujonnan jól

alkotvák: el-v, él-v, ér-v, hal-v, szer-v, ter-v, mér-v, és így lehetnek: erő-ből er-v

(energia); aj-ból aj-v (csőr); kör-ből kör-v (peripheria) stb. Ide fűzhetők

s hasonlóan elemezhetők ezek is: ív (arcus) = i-ű; av = au, csöv = csöü, továbbá:

bőv, div, hav, hiv, jav, lov, műv, nyűv, sav, szüv, töv, szav, tüv.

Mint középképző: her-v-ad = her-u-ad, sor-v-ad = sor-u-ad, pos-v-ad = pos-u-ad, koty-v-ad = koty-u-ad.

E szerint elemezhetni a hangutánzó igék kettőztetett alakjait is: koty-ty-an, koty-u-an, koty-v-an;

moz-z-an, moz-u-an, moz-v-an; pisz-sz-en, pisz-ü-en, pisz-v-en; zör-r-en, zör-ü-en, zör-v-en; dob-b-an,

dob-u-an, dob-v-an, t. i. a képző vagy rag v-je át szokott változni a törzs mássalhangzójára,

pl. tőr-vel tőr-rel, gonosz-val gonasz-szal, rút-vá rút-tá, gaz-val gaz-zá, stb.

~j, ~h, ~f, ~b, ~p.


Az ó, ő, ú, ű-ből alakult v átváltozik:


a) j-re, mint hangrokonára pl. ezekben: ív, íj; div, dij; hiv (üres), hij; sziv, szij; sav, saj;

terv, terj; a közvetlen ő-ből: ve-ő, vej; ne-ő, nej; vagy ó-ból:

or-ó or-j; sar-ó sar-j; var-ó var-j; tar-ó tar-j.


b) h-ra: pos-v-ad, pos-h-ad; pety-v-ed, pety-h-ed; mü-v-es, mü-h-es; pur-v-a, pur-h-a.


c) f-re: dől-ő, döl-f, döl-fös; csör-ő, csör-f, csör-fös; iv, if, ifju.


d) b-re, p-re: gom-ó, gom-v, gom-b; csom-ó, csom-v, csom-b; dom-ó, dom-v, dom-b; göm-ő, göm-v,

göm-b; ter-ü, ter-v, ter-p, terpeszkedik; hör-v, hör-p, hörpöl; hor-v, hor-p, horpad.

~gy, ~ny, ~l.


A j átváltozik gy-re, ny-re, l-re: bor-j-u, bor-gy-u, bor-ny-u;

var-j-u, var-gy-u, var-ny-u; sar-j-u, sar-gy-u, sar-ny-u; ir-j, ir-gy, ir-ny; szi-j, szi-l. Hasonló

fokozaton fejlődtek ki: hölgy, völgy, rongy, szűgy, körny, szörny, meny, mony, csiny, kéj, kény, terj,

terny, tereny.

A fentebb elsorolt példák hasonlata után elemezhetők: mi (quid, quod), mi-ő v. mi-ű (

cuius qualitatis?) = mi-v = mi-j = mi-ly;

me: me-ő, me-ű, me-v, me-j, me-ly;       , (el): kü-ő, kü-ű, kü-v, kü-l;
i: i-ő, i-ű, i-v, i-j, i-ly; be: be-ő, be-ű, be-v, be-l;
o: o-ó, o-u, o-j, o-ly; fe: fe-ő (fő), fe-ű, fe-v, fe-j, fe-l;
ki, (ex): ki-ő, ki-ű, ki-v, ki-l; le: le-ő, le-ű, le-v, le-l.

Az átmenetek fokozatai:

ó, ú, v, b, p, h, j, gy, ny, l, és: ő, ű, v stb.

alosztályokra különözve:

ó, ú, v: ol-ó, ol-ú, ol-v; od-ó, od-ú, od-v;       j, gy, ny: ir-j, ir-gy, ir-ny;
v, b, p: ter-v, ter-b, ter-p; j, l: fe-j, fe-l;
v, j, h: di-v, di-j; pos-v, pos-h; ő, ű, v: öl-ő, öl-ű, öl-v; stb.

mint a vastaghanguakban.

Az ó, ő másodnemü változatai.

~a, ~e.


Képeznek részint fő-, részint mellékneveket,

a) élő igékből: csal-ó, csal-a; csoroszl-ó, csoroszl-a; húz-ó vonó, húz-a von-a; mond-ó, mond-a; fur-ó,

fur-a; isz-ó (iv-ó), isz-a; csusz-ó, csusz-a; buj-ó, buj-a; szül-ő, szül-e, teremt-ő, régiesen: teremt-e;

üdvözít-ő, rég. üdvözít-e; különösen gyakorlatos igékből, a g kiugratván az előtte álló önhangzót

gyakran k-ra változik: für-ög, für-g-ő, für-g-e; sür-ög, sür-g-ő, sür-g-e; ür-ög, ür-g-ő, ür-g-e;

len-g, len-g-ő, len-g-e; csir-ěg, csir-ěg-ő, csir-k-e, czin-ěg, czin-ěg-ő, czin-ěg-e v. czin-k-e;

csacs-og, csacs-og-ó, csacs-k-a; locs-og, locs-og-ó, locs-k-a; bugy-og, bugy-og-ó, bugy-og-a, v. bugy-k-a;

fěcs-ěg, fěcs-ěg-ő, fecs-k-e; csicsěr-ěg, csicsěr-g-ő, csicsěr-k-e; hasonlóan elemezhetők több állatok

ka, ke végzetü nevei: róka, pulyka, szarka, macska, szalonka, kecske, s több más nemüek, mint:

irka, firka, ficzke, szürke, csipke, röpkc, szotyka, stb.


     

b) elavult vagy szokatlan igegyökökből: sundabanda = sunyó bujó, ronda = rom-dó, bika = bökő,

boglya = bogoló; kajla = kajló, vizsla = vizsoló, hinta = hintó, hetlekotla = hetlőkotló, zsenge = zsengő,

nyuzga = nyuzogó, bodza = bodozó, bogyozó, karika = karogó, guriga = gurogó;

c) hangutánzó igegyökökből: dud, dud-a (dudog), zen, zen-e (zeneg), bon, bon-a (bonog), toty, toty-a

(totyog), nyif, nyif-a (nyifog), szip, szip-a (szipog), gyagy, gyagy-a (gyagyog), dad, dad-a (dadog);

lib-a, csib-e, pip-e, kuty-a, stb.

d) némely szókban a tulajdonságot jelentő ó, ő-nek változatai: koh-ó, koh-a, szip-ó, szip-a,

kusz-ó, kusz-a, czip-ő, czip-e, stb.

e) az ó, ő, végzetü helynevekben i képző előtt: Ard-ó, ard-a-i; Csurg-ó, csurg-a-i;

Brass-ó, brass-a-i; Mak-ó, mak-a-i; Jen-ő, jen-e-i; Döbr-ő, döbr-e-i;


     

f) másféle nevekben is a birtokragok előtt: hordó, horda-ja, horda-im, horda-ink, horda-id, horda-i;

ajtó, ajta-ja, ajta-im, ajta-id, ajta-i; velő, vele-je; szülő, szüle-im;


     

g) néha csak kihangzásos toldalékok: szigony, szigony-a, rapos, raposa, ap, ap-a, any, any-a, báty,

báty-a, szarv, szarv-a, máj, máj-a, moh, moh-a, méh, méh-e, csév, csév-e, stb.

~ é, páratlan vagyis közös.


Az ó, ő néha átváltozik é-re, ez pedig ej-re, aj-ra, pl. nő, né, nej;

vő, vej; ámó, ámé; csikoltó, csikolté; fogató, fogaté; tátó, táté; tető, teté, honnan, tetéz = tetőz;

szotyó, szotyé; aló, alé, honnan: alél; hasonlók: málé, vatalé, szomé, bóné, góré, csóré, kópé, taré,

tarej v. taraj, karé, karej v. karaj, gané, ganej v. ganaj, csádé, csadaj, s az ily régiesek: tanót,

tanét, tanejt; bizonyót, bizonyét, bizonyejt, melyekről a t igeképzőnél bővebben.

~ i, szintén páratlan.

1) Mint igékhez járuló a részesülőnek módosítványa, mely gyakran gúnyt vagy kicsinylést, kicsinyítést

fejez ki; pl. játszó, játszi; hányóvető, hányiveti; szegődő, szegődi; élődő, élődi; csapodó, csapdi;

kaposó, kapsi, kapzsi; ugró, ugri; nyalófaló, nyalifali; sunyó, sunyi; lótófutó, lótifuti; szájtátó,

szájtáti; hazudó, hazudi, markapökő, markapöki; tevő, teszi ember (erőben levő, életrevaló), lakozó,

lakzi; szélverő, szeleverdő, szeleverdi; hasonlók: szuszimuszi, tityitogyi, tipitapi, kelehajti,

ityipityi, licsilocsi, stb.

2) Midőn főnevekből mellékneveket képez, oly határozottan rámutató, mint az ó, ő, vagy közelebb

a helymutató a, e (például a-hol és e-hol vagy i-hol szókban); különösen

meghatározza

a) az illető alany helyviszonyát, s am. ottvaló, odavaló, onnanvaló: pesti lakos, házi bútor,

templomi székek, hegyi, síkföldi növények, tengeri, szárazföldi állatok, s általán

a helyi családnevek: Aradi, Budai, Teleki; a névutók után: föld alatti, ház fölötti,

ajtó mögötti, s ez ily ujabbakban: házbani, kertbeni, kútnáli;

b) az alany czélját, rendeltetését, s am. arravaló annakvaló, ahhozvaló: harczi készület,

hadi fegyverek, sebészi szerek, papi, katonai nevelőintézetek;


     

c) az időviszonyt, s am. aozn idö alatt, azon korban vagy korból levő addig tartó: hajdani, mostani

állapot; gyermekségi, ifjusági évek; heti, havi, évi fogság; korai, kései gyümölcs:

elébbi, utóbbi, éjjeli, nappali, reggeli, déli, stb.


     

d) származási viszonyt, s am. attól való, abból való: apai, anyai örökség; atyai áldás;

királyi kiváltság, jutalom; kerti, hegyi borok; ásványi gyógyszerek;


     

e) am. azt illető, arra vonatkozó, ahhoz tartozó: testi, lelki fájdalom; városi, falusi

szokások; katonai, papi, grófi czim; királyi hatalom.


     

3) Midőn egyedül kicsinyitést, vagy gúnyt fejez ki, mint: bodor bodri; czudar czudri; buksi, mufti,

oktondi, pökhendi, ebhendi, csiribiri; különösen a gyermeknyelvben: bibi, pipi, lili, cziczi, kácsi,

papi, mami, bácsi, néni, zsizsi.

Hasonlítások.


Valamint a magyarban az a, e a részesülő ó, ő-nek módosítványa

úgy a finnben is az ia, ja részesülőt képez pl. laulaa énekel, laulaja éneklő;

murhaa öl, murhaja ölő, gyilkos. A latinban stillo csepegek, stilla = csep, csepegő,

ami csepeg; bullio bugyogok, bulla bugyogó; volvo volva, vola. A magyarban az

i = ó, ő pl. hányiveti = hányóvető, úgy a finnben: pattää, csal, patturi, csaló, csali;

kulhee, jár, kulhuri, járó; viszkaa, szór, viszkuri, szóró (lapát).

De különösen hasonlók e magyar-latinok: poto, potonis, pityó; bibo, bibonis, ivó;

comedo, comedonis, evő; naso, nagy orrú, orrók; capito, fronto, labio, bucco, tubero;

pugio, bökő, undo, ondó, stb. Igen érdekes hasonlóságot találunk a persa nyelvben is,

melynek egyik részesülői képzője: á pl. kar-á, csináló, uft-á, eső, dán-á,

tudó, bölcs, tuván-á, tevő, ható.


Szerkesztés dátuma: szerda, 2011. február 9. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 1,348 Kategória: A magyar nyelv szótára » A szóképzésről
Előző cikk: A származékazók felbonczolása. Következő cikk: A mássalhangzói szóképzőkről.


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: