A személyragokról, mint a személynévmások módosított alakjairól.


A személyragokról, mint a személynévmások módosított alakjairól.

A személyragok nem lévén egyebek, mint a személynévmásoknak különféle alakban

alkalmazott módosulatai; a dolog rendé kívánja, hogy először a szcmélynévmásokról szóljunk.

Nyelvészeti tekintetben igen feltűnő és érdekes, hogy a személynévmások a sémi, írja és altáji nyelvekben egymáshoz hasonlítanak, és hogy némely módosulásaikban a különböző hasonlóbban hangzanak, mint az ugyanazon családhoz tartozók is, pl. a magyar ön, és

- 152 —

szláv: on, a magyar: mi (nos) és szláv: mi, a birtokos hellén: έμ-ος, és magyar: em, latinul fordítva: me-us, ném. mein. Minthogy a személynévmások a szóbeszéd első szükségeihez tartoznak, s ennélfogva legősibb eredetűek: vagy azt kell föltennünk, hogy az említett nyelv-családok egy törzsanyának leányai, vagy hogy külön-külön, de ugyanazon ösztönszerű észjárás szerint képződtek, mint a hangutánzók, és kedélyszók. Akarmint áll a dolog, annyi tagadhatatlan, mert lett dolog, hogy nem csak a különböző, de azonegy családbeli nyelvek mindegyike a személynévmásokat saját modora szerint idomította, átalakította s ragozásokban alkalmazta, és igy rendszereket saját magukból fejthetni meg legbiztosabban. A hasonlóságok csak azon lett dolgot tausítják, hogy ezen és ezen névmások eredetileg egyek voltak, de alkalmazásban egymásra nézve nem szabályozók.

Mindenekelőtt megkülönböztetjük az önálló és ragozásban alkalmazott személynévmásokat. Nyelvünkben az önállók, kifejlett s megállapodott mai alakjokban egyes számban ezek: én, te, ő; én-vel toldva: enn v. enen v. ennen, ten v. tenen v. fennen, ön v. önön v. önnön. Az enen, tenen, önön régi divata a nyelvemlékekben széltiben olvasható, a többesben is mind ma mind régen eléjön azon toldat: min v. minnen, fin v. finnen és ön v. önnön, sőt maga szóban is: magán = maga-an. Hogy mind ezekben az en, ön csak toldalék, nem a tőszó ismétlése, onnét tetszik ki, mert mindenik személyhez járul s a tőszó ismétlésével például a második személy igy volna: tete v. fenten. Az én toldalék pedig a mutató a vagy e-nek megnyújtása, olyformán mint ezekben: ily, ily e! ilyen, oly, oly a! olyan, ez, ez e, ezen, az, az a, azon. Világosan tanítja Bopp Ferencz hasonlító nyelvtana második kiadásában is (az elsőtől némileg eltérve), hogy a szanszkrit aha-m (= én) és tva-m (= te) szókban az m csak végezet (Endung). A finn nyelvben az önálló névmásokban: minä, sinä, hän, az n hang szintén mindenik személylyel közös, tehát szintén csak toldaléknak látszik. A törökben épen így: be-n, sze-n, o-n (az utolsó a ragozásban).

A magyar én, te, ő még öszvetétethetnek ,mag'-töszóval is: énmagam v. ennmagam v. ennenmagam, temagad v. tenmagad, stb.

Miután a személy- és birtokragok a személynévmásoknak köszönik eredőtöket: lehetetlen e helyütt magok a személynévmások eredetének is kifürkészésébe vagy legalább sejdítésébe nem bocsátkoznunk. De teszszük ezt más nyelvekből is indulva a legjelesb külföldi nyelvészek buvárlatai után. Már föntebb érintők, hogy a személynévmások mind a három nyelvtörzsben többé kevésbé öszvevágoak, következőleg amit a kifejtettebb árja családokban kitűnő férfiaknak sikerült napfényre hozniok, ennek világánál mi is megkísérthetjük a tapogatózást. Elsőben is Heyse munkájából (System der Sprachwissenschaft) idézünk (&. 40): „A szanszkrit aham kéttagú alakja által elárulja magát, hogy nem egyszerű és eredeti. Kétes, hogy a szó melyik részében van az első személyt illető közvetlen jelentős őshang. Ha az ah-ban van akkor a torok h a jellemzetes hang, és ah-am akkor egészen megfelel a régi görög εγών-nak. De az am-ban is kereshetjük azt s akkor az m az első személyre vonatkozatot fejezi ki, a mely a ragozott esetekben (ιn casibus obliquia) és az első személy igevégezeteiben (—μι, — m)

mindenütt mint az első személy jellemzője lép fel. Igy tekinti ezt Pott (Zählmethode S. 134),

midőn ő az aham szóban az ah gyökre (= dicere) vezeti azt vissza, honnan aha = ή, latin ait,

és ah-am-ot igy értelmezi: hic qui loquor. Az én (ich, ego stb.)-nek a te (du, tu, doriai ev, gö-

rög συ) jelentősen áll ellenében, mely a mutató (t v. d) mássalhangzót a legszélsőbb (u, ü)

hangzóval köti egybe. — A német er a góth is-, latin is- és régi felső német ir-ből gyengült és

laposodott el (ist geschwächt und verflacht); nyilván eredeti demonstrativum, melynek mutató

ereje az i-ben fekszik (mint hic, hier-ben). A német der, szanszkrit tasz, görög eredeti τος; közvetlenül a (német) helymutató da-hoz csatlakozik s ezzel az önálló substantiának csak általános jellembetűjét sz (z) köti öszve." Benfey véleménye (Wurzellezicon ΕΓ gyök alatt) az első személyre nézve röviden ide megy ki: „A szanszkrit aham-ban az első a hihetőleg ma helyett áll, mely magát az obliquus casusokban tartotta fenn, a midőn a másik tag ham, melynek némely nyelvekben itt értelme van, mint a latin hi-c, s görög χι γέ-nek. A görög obliquus casusokban az s előhang (έ-με, έ-μου, έ-μοι, έ-μιν szókban) nem henye ótlék, hanem azon névmásι törzs, mely a szanszkritban: a (= ez), és a névmási fogalom erősbitésére szolgál." Bopp Ferencz szerént (Vergleichende Grammatik H. kiadás 333. §). „Ezen szókban aszmé (egyik szanszkrit

többes) és άμμος (aeoliai görög többes, mindkettő am. a magyar mink) csak az a puszta önhangzó

az első személy jellemzetes eleme, mert a többi megvan a második személyben is: ju-smé, ύ-μμος.

Benfey is elismeri ezt (folytatja Bopp a jegyzékben) és ezen módon az egyes alanyesetet

— 153 —

aham, maham-ból rövidültnek nyilvánítja. *) De ha sem az egyes alanyesetböl sem az a-szma

többesből semmi kezdő m el nem veszett, akkor az a mind a két helyütt nem más, mint a

(szanszkrit) mutató névmás (demonstrativum) törzse: a (= dieser, magyar e v. ez), mely mellett figyelmet érdemel, hogy a hindu drámákban az én gyakran „ajan dsanasz" (azaz „ezen személy") kifejezéssel iratik körül. A ma törzs is a zend i-ma szóban szintén föltaláltatik, mely két névmástörzsből áll: t (= ez) és ma közelre mutató." Ezekhez csatolhatjuk a sémi nyelveket. Az arabban én: ene v. ená, s te: ente, tehát az én közös mindakettővel s marad e v. a = én, és te = te. A héberben az első személy ani v. anóki, s a második atta, de ez a nyelvészek véleménye szerént szintén anta-ból származott (Gesenius Lehrgebaude. §. 16.). Ezek után magyar nyelvésznek nem kell sokat beszélni, hogy az e és i épen a magyarban a legkétségtelenebbül közelre, magának a beszélőnek legközelebbi körére vonatkozó mutató gyök számos szóban, mint: e-z, e-m(-ez), i-de, i-tt, i-ly, í-gy, i-nn(-en), e-hol v. ihol stb., (a-z, a-m-az, o-da, o-tt, o-ly,

ú-gy, o-nn-an, a-hol, mint távolabbra mutató szók ellenében). Az első elem tehát az én-ben e

vagy i. A második elemet n v. m-et sem nehéz lesz feltalálni akár em-ez, em-itt, em-ide stb. szók em törzsében, akár ím vagy íme, vagy ez-en, akár a köznépies e-hen = ihon v. ihol szókban, tehát én am. e-em, vagy ím vagy ez-en, vagy ihon, ehen, s ez utóbbiak hangokban is egyezőének a szanszkrit aham-val, tudván hogy a szanszkritban rövid e nincsen. A zend azem (= én) pedig épen a magyar ezen-nel egyezik. A második személyben (té) nyilván a tova értelme rejlik, mely magas hangon té-nek felel meg pl. e mondatban: se té se tova (a szanszkritban a 2-ik személy tva-m). A 3-ik személy ő (régiesen néha elöszellettel is ő vagy ő) a mély hangú ó-nak felel meg, mely az időben jelent távolságot. A két utóbbi szónál még az is jellemző, hogy mindkettőben zárt önhangzó van, de a té-ben az é mégis kevésbé zárt mint az ő, mintha amaz a kisebb, emez a nagyobb távolságot akarná kifejezni. Ugyanezeknek többesei is figyelmet érdemelnek. Ő-k és ti-k rendes ragozásuak (ez utóbbiban a te, ti-re is változik, de a ti szinte eléjön a ti-ed-ben, ez tehát nem valóságos többesi alak). Az én többese teljes alakjában mink. Ebben a

végső k szintén rendes többesre mutat, marad tehát min; ebben az in tag szintén maga az én,

úgy hogy énk vagy ink az általános többségi ragozás szerént alakúit volna (csupán a k elhangzójának elhagytával). De hol veszi magát az m? Erre röviden az m-et előtétűl fogadhatnók el, de itt, mint a titek-et szóban, az én kettőztetését is föltehetjük, tehát én-énk s az első e elestével és az n-nek m-mé változtával: m-énk = m-ink.

A mi, ti alakok, régiesen miv, tiv és mü, tü, sőt ez utóbbiak némely mai tájbeszédben is, például a székelyeknél, kétségen kívűl a mink, tik csonkulatai, leginkább azon okból támadhattak, hogy a ragok halmozódása elkerül tessék pl. mi nekünk, mi vagyunk, e helyett:mink nekünk, mink vagyunk. Figyelmet érdemel, hogy a törökben is bú a ragozott esetekben bun (am. ez, emez,) a ben (= én) névmással, és su, ragozottan: sun (= az, amaz,) a szen (= te) névmással látszik egyezni, hogy a tulajdonító esetben bana és buna, szana és suna hangokban is már csak alig különböznek. Figyelmet érdemel még Bopp Ferencz véleménye a szanszkrit többesekről, mely érintett munkájában röviden ide megyen ki: az én-nek tulajdonképen nincs s nem lehet többese (§. 331.). A szanszkrit a-szmé (= mink) és ju-smé (= tik) szókban a szma a harmadik személyt képviseli és az egész a (dvandva-nak hivatni szokott) szanszkrit összetételt

alkotja: tehát a-szmé annyi mint: én (és) ők, és ju-smé (melyben ju = tu) annyi mint: te (és) ők.**) (&. 333.) A másik többest pedig, mely: vajam úgy fejti meg, hogy az am. vé+am, melyben a vé = mé az első személy törzse az egyes szám obliquus eseteiben (ugyanaz ami általán az árja családban), mely am taggal bővült meg (§. 331.). Ezen érdekes fejtegetést a magyar nyelv érdekességben felülmúlja annyiban, hogy itt mind a többi én magával a beszélővel, mind a többi te a társszemélylyel (a legközelebbi te-vel) a kettőztetés által mintegy egyenlőnek ismertetik el; abban pedig mind a szanszkrit (aszmé) mind a magyar megegyezik, hogy az utóbbi részhez többes rag is járul.

*) Bopp F. szerént a ha szótag oly részecske, mely mint a görög γε (dóriai γα) a névmásokhoz

szeret (különös jelentés nélkül) függeszkedni. Ily függelékes g van a magyar itten-eg, ottan-ag szókban is.

A végvő m-et iá Bopp mint föntebb érintők toldalékhangnak tartja (§. 326.).

**) A magyarban is vannak ily öszvetételek (és nélkül ): ide-oda, itt-ott, tél-túl, té-tova (néha:

te s tova) dirib-darab és több számtalanok.


Szerkesztés dátuma: szerda, 2011. február 9. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 1,541 Kategória: A magyar nyelv szótára » A szóviszonyító ragokról
Előző cikk: Helyviszonyító névutók példáji Következő cikk: Most lássuk magokat az egyes személyragokat.


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: