Most lássuk magokat az egyes személyragokat.


Most lássuk magokat az egyes személyragokat.

én = —em, —ek. Az én önálló első személynévmásból lett ragozott állapotban: —em és —ek, s a hangrendszerhez alkalmazkodva amaz: am, om és ez: ok, ök. T. i. az első mind

neveknél mind igéknél elójön s önhangzója hangrendileg a birtokragozásban a többesszáméhoz

tartja magát: ház-ak, ház-am; fej-ek, fej-em; szém-ék, szém-ém; bör-ök, bör-öm; tork-ok, tork-om.

Legközelebb áll hozzá a törők —m (és —im, üm, um), persa —am v. —em, továbbá a hellén

έμ-oς, azután a fordított lat. me-us, ném. me-in, szl. moj, a finn ni, arab és héber i, pl. apá-m,

török, baba-m, persa, peder-em ; fej-em, κεφαλή έμ-ή, caput me-um; szoba-am (szobám) finn. tupa-ni,

király-om, arab melik-i. Ez utolsóra (arab i-re nézve) érdekés tudnunk, hogy föntebbi fejtegetésünk szerént ez a legősibb és legelemibb hang, úgy hogy mind az n mind a k némely nyelvekben a 2-ik személyt jelentik, mint alább látni fogjuk. Némely leány-nyelvekben is egész az önhangzókig tehát az őshangokig leolvadott az első személynévmás pl. az olasz io, portugál eu, angol I (olvasd: áj) szókban. A magyar igeragozásbeli önhangzója majd háromágú, pl. kér-em, lát-om, üt-öm, majd kétágú; vert-em, ölt-em, látt-am, verj-em, ölj-em, láss-am. Hasonlók hozzá a török, persa sőt szláv: m is: pl. ber-em (szed-em), ver-ím (hisz-em), pít-ám (kér-em), s a finn, valamivel távolabbi n, én, pl. saan (kapok), saanen (kapjam. Tudnivaló, hogy ezen rag a magyarban tárgymutató alakot képez, például kér-em és kér-ek a magyarban különbözők, kivevén a második multat, melyben az m mind a két alakot képviseli, pl. öcsémnek tegnap irt-am, e levelet nem én irt-am. Ugyanezen alakban járul az ik-es igékhez is: feksz-ém, szök-öm, mosd-om, elmélked-ém, örköd-öm, gondolkod-om.

Midőn az illető ige semmi tárgyra nem vonatkozik, péld. az önható ige, vagy midőn a cselekvés tárgyára határozattan rá nem nem mutatunk: az első személyrag ek, s hangrendileg vagy háromágú, ék, ök, ok, pl. megy-ék, jöv-ök, fut-ok, pénzt keres-ék, vásznat szöv-ök,levelet ir-ok, vagy kétágú: menj-ek, jöjj-ek, fuss-ak, menend-ék, jövend-ék, futand-ok. Ezen alakú személyrag egyezik a hellenlat. ego, góth: ik, német: ich-vel, talán a szanszkrit a-ham (= én) a-ha két első alkatrészeivel és a héber anóki (an-óki) második alkatrészével is, mely utóbbinak első alkatrésze (an) ismét a magyar en-hez hasonló.

A magyarban az em-nek az én-ből alakulása könnyen megérthető. Nehezebbnek látszik az ek megfejtése. Erre nézve egyedül magából ezen nyelvből nyomozva vagy azt kell hinnünk, hogy az n-be mint orrhangba is könnyen szokott torokhang vegyülni: enz v. ent vagy pedig ezen névmásnak ez törzsében a z hang ment által torokhanggá, mint a zend azem, a szanszkritban aham, a görög és latinban ego, a góthban ik, a németben ich stb. magában a magyarban is zavar és kavar, zong és kong rokon szók.

te = —sze, —esz, —ed, —el. Az önálló második személy névmás: te, melyhez legközelebb állanak a szírjén: te, szláv: ti, latin, persa: tu, nem. du, valamivel távolabb a héber atta, arab ente, a sziszegő finn sinü, török szert, hellén: συ, mely utóbbiakkal ismét rokon azon magyar sze (sza), mely egyedül a parancsolómód második személyét képezi, pl. jer-sze = jösz te,add-sza, valamint második személyre vonatkozik ezekben is: no-sza, haj-sza, hopp-sza, ne-sze.

Egyezik vele a fordított második személyrag a tárgyatlan vagyis alanyi igeragozásban használt

esz asz, pl. dönt-esz, ront-asz, önhangzó nélkül: sz, pl. vár-sz, tör-sz. Rokonai a hellén: εις, λέγεις,

lat. as, es, is, am-os, doc-es, leg-is, a szláv: esch, isch, ásch, ber-esch, vid-isch, csit-ásch, a finn:

-t v. -s, pl. saa-t (kapsz), saan-et (kapj), saa'-os (vajha kapj). A török igeragozás egyszerű

múltjában a 2-ik személy raga -n pl. szevd-ün (szerettél), bakt-ün (láttál), mely a birtokragoknál állandóvá válik; a héber és arab nyelvben az egyes 2-ik személyre nézve az igerag ugyan szintén t, de a birtokrag k, héber: debár-ka szavad, arab meliko-ka királyod.

A tárgyilagos v. tárgymutató igeragozásban az önálló te személyragot képviseli az ed, mely nem egyéb mint amannak fordított s lágyabb mássalhangzóval ejtett módosítványa, némely időkben: éd, öd, od hangrenddel, mint: ver-éd, üt-öd, tol-od, másokban ed, ad változattal, mint: vert-ed, ütött-ed, tolt-ad; verj-ed, üss-ed, tolj-od; önhangzóval öszveolvad: vere-i-ed = veréd, üte-i-ed = üt-éd, tola-ja-ad, tolád; mint alább. Birtokragozásban önhangzója a többesszáméhoz alkalmazkodik pl. fal-ak, fal-ad; fel-ek, fel-ed; szém-ék. szém-éd; tork-ok, tork-od; bőr-ök, bőr-öd.

Az imént elemzett ed, esz és sze második személyragoktól különbözik azon el v. l,

mely a) a tárgyatlan igék múltjainak és ohajtómódjának második személyét képezi, mint: verél, vertél, vernél; b) az ik-es igékét általán, pl. esd-el, esd-él, esdett-él, esdend-el, esdj-él, es-

-— 155 —

den-él; c) mely az első személy cselekvését a második személyre irányozza, pl. ver-l-ek,

(caedo te ego), veré-l-ek, vert-el-ek, verj-el-ek, verend-el-ek, lát-l-ak, látt-al-ak, láss-al-ak, stb.

Ezen közbeszúrt személyrag nem csak az egyes hanem a többes második személyre is vonatkozik, pl. lát-l-ak tégedet (videó te), lát-l-ak titeket (videó vos). Mi eredetét illeti: Révai a gúnyosan szólító török alá és intői ég szólító arab al (vagy la) indulatszóhoz hasonlítja, felhozván egyúttal, hogy a magyarban is van la, Iá, figyelmeztetve szólító. Mi pedig hozzá teszszük, hogy túl a Dunán, nevezetesen Pápa vidékén a le használtatik hivó ne! értelmében, mely rendesen a te személynévmással együtt, vagy e helyett szokott járni pl. le te ! = ne te! hű le = hücs t e! szóval t az l-lel fölcseréltetik, mint a régies mutal-ban is a mai mutat helyett. Hogy a szólítás, hívás második személyt föltételez, a dolog természetéből világos. És ha a személynévmások őseredetéről föntebb eléadott fejtegetések állanak : akkor to(va) és el alapérteményben is egyeznek, s a tol szóban mindkettő találkozik.

ő = —ön, —ik. Az önálló harmadik személynévmás: ő, melynek nyelvünkben természetes rokontársa a távolra mutató a, o, pl. az ahol, az, ott, oda származékokban. Legközelebb áll hozzá a török o v. ol, persa ó, ói, vei, a héber hú. Toldottan, mint hajdan divatozott, s ma újra szokásba jött: ön, szlávul: on, finnül: hän, török ragozott állapotban on— vagy an—.

Rokon a franczia: on, német, man, pl. on dit, man sagt = mondják (mondatik).

Ragozásban az ő közelebbről, mint személyrag, a, e alakot, ölt, de egyéb ragozás és képzésben is fontos szerepet játszik, miről már föntebb az ő, ó képzőről eléadott czikkben részletesen szólottunk, s alkalmazásáról még alább szólani fogunk. A héberben a harmadik személy birtokraga szintén ó: debar-ó szav-a; a törökben i (ï, u), pl. is-i, ügye, hakk-ï, joga,

doszt-u, barátja; önhangzó után szi: baba-szi, apja, a persában mint rag és: peder-es, atyja, de önállólag o : pederi o (mintegy: atyja övé, pederi-ben az i birtokviszony ragja). Az árja nyelvekben az igeragozásnál a harmadik személy képviselője általán: t vagy d, pl. szanszkrit tuda-ti (kínoz), persa kúd-ed (ver), latin tundi-t (üt), német tödte-t (öl), és a birtokos névmásoknál szintén s vagy sz: su-us, szva-sz se-in stb. Megfelel nekik a magyarban önállólag a z: az, ez.

Harmadik személynévmást képvisel azon ik is, mely szenvedő és középnemü igékhez járul, pl. tör-ik, törőd-ik, gondolkod-ik, zárat-ik, záród-ik, zárkoz-ik. Hogy ezen ik vagy maga a megfordított ki névmás, mely kivált az altaji nyelvekben sokféle szókhoz és ragokhoz szokott járulni; így a törökben ol-ki (am. az aki), úgy hogy habár itt öszveirják, de ragozásban csak az első szó változik: anung ki (azé ki), anlering ki (azoké ki), hasonló kim-ki, továbbá benim-ki am. enyém-ki (meum quid), elimde-ki am. kezemben-ki; vagy pedig mint már Révai is észrevette, a harmadik személyrag rokonmása, mi abból is kitűnik, hogy a régiek némely igék után fölváltva használták, pl. esz-en, esz-ik, alosz-on, alosz-ik, feküsz-ön, feküsz-ik. A -sémi

nyelvekben ezen névmás egyik betűje h: hu, hüvé, sőt Bátori bibliájában a magyar ő is mindig

hű-nek van írva. Honnan valószínű hogy az ik eredileg az ő-nek h- vagy k-val toldott módositéka, s az ő tájejtéssel i-re is változik: őtét, ítet, őket, iket, továbbá részesülői ragként közszokással is, mint: hányóvetű, hányiveti; markapökő, markapöki; játszó, játszi; sunyó, sunyi stb., hogy pedig a k több esetben csak kihangzásos toldalék, mutatják az ily példák: apó-k, anyó-k,fió-k, pofó-k, iszá-k, tövis-k, varacs-k. Mennyiben a nevekhez járul pl. jobb-ik, szebb-ik, mint

Révai is véli, mutató erejű (vim demonstratioam habens) vagyis a mutató az-nak rokona, a törzset körülírva: jobbik = az, mely jobb, szebbik = az, mely szebb, vagy a mi egyre megy :

jobb-ki, szebb-ki (melius quid, pulchrius quid). Többire személyragként csak az egyesszámban

és bizonyos időkben használtatik, különben a többes alapját az ön képezi, pl. törnek = tör-önők,

törekednek = vereked-önök ; történek = tört-önök; ha ugyan az n-ben is nem rejlik a sokaság

fogalma (nő), milyen a persa többes án s az árja nyelvekben általán az igék an-t, en-t, un-t,

an-d stb. többes harmadik személy végzete: latin aman-t, docen-t, legun-t, szanszkrit tudan-ti,

persa kúban-d.


Szerkesztés dátuma: szerda, 2011. február 9. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 2,295 Kategória: A magyar nyelv szótára » A szóviszonyító ragokról
Előző cikk: A személyragokról, mint a személynévmások módosított alakjairól. Következő cikk: A személynévmások és személyragok többese.


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: