Mutatványok a tárgytalan (a tárgyra nem mutató) igealak személyragozásából.


Mutatványok a tárgytalan (a tárgyra nem mutató) igealak személyragozásából.

Első személy ragozása.

Jelentőmód. Jelenidö. Tőalakok a puszta igék: ver, tör, mar (egyes harmadik személy).

egyesszám többesszám

ver-ék; tör-ök; mar-ok; ver-ünk, (tájejtéssel: ver-önk, ver-enk); tör-ünk, stb.

Első múlt: a, e raggal, töszemélyek vagy alakok: vére, tőre, mára.

vere-ék, verek; mara-ek, marék; vere-enk, verénk; stb.

Második múlt: t v. —tt raggal; tőalakok: ver-t, tör-t, mar-t.

Itt az egyesszámú első személynek hasonléknál fogva szabályosan igy kellene lennie :

vert-ék, tört-ök, mart-ok ; de minthogy kiejtésben jobbára a jelenidő többesének második szemé-

lyével egyenlő: ver-ték (verberatis), tör-tök (frangitis), mar-tok (mordetis): a nyelvérzék ösztönszerűleg inkább az m alakot használja: vert-em, tört-em, mart-am ; vert-ünk (tájejtéssel: vert-önk, v. vert-enk) stb.

Egyébiránt az sem valószintitlen, hogy itt eredetileg az önálló en (an) használtatott:

verten, tört-en, mart-an, s csak utóbb változott em, am-ra.

Jövő: and, end raggal; tőalakok: ver-end, tör-end, mar-and.

verend-ék; törend-ék; marand-ok; verend-ünk, (verend-önk, verend-énk) stb.

Parancsoló és foglalómód: j raggal, tőalakok: ver-j, tör-j, mar-j.

verj-ek; törj-ek; marj-ak; verj-ünk, (verj-önk, v. verj-enk) stb.

Ohajtómód: na, ne raggal; tőalakok: ver-ne, tör-ne, mar-na.

(verne-ék), vernék, (marna-ék), marnék; (verne-énk), vernénk, (marna-enk,-ank), marnánk.

A tárgyatlan ünk, unk ige-személyragtól talán eredetre és elemre nézve annyiban

különbözik a birtokos ünk, unk, mert ennek alapja alkalmasint az egyesszámú birtokrag em

(ém, am, om, öm) pl. fej-em, több. fej-em-ék, fej-em-k, fej-én-k, fej-ön-k (régiesen és tájdivatosan) végre fej-ünk; nyak-am, nyak-am-ok, nyak-am-k, nyak-on-k, nyak-unk; szém-ém,

szém-ém-ék, szém-ém-k, szém-önk, szemünk; orr-om, orr-om-ok, orr-om-k, orr-unk; bör-öm,

bőr-öm-ök, bör-öm-k, bör-ön-k, bőr-ünk. így a régi halottas beszédben: uromk = urunk,

ősemök = ősünk.

Általános megjegyzés. Alig kell említenünk, hogy az igék minden személyeinél (rendszerént elül) az önálló személynévmások is eléjöhetnek súlyosbítás végett pl. én verek azt teszi a ki ver az én nem más. így van ez a birtokragozásnál is: én házam v. az én házam (értsd hozzá: nem a másé.)

Második személy ragozása.

A jelen- és jövőidő egyesszámú ragja esz, asz v. sz, a múltakban és óhajtóban el, al, nyújtva él, ál. A többesszám alapja az önálló te, melyből lesz tek, hangrendileg: ték, tök, tok.

— 157 —

Ha pedig az igető két mássalhangzóval végződik, könnyebb kiejtés végett elöhangzót vészen

föl, mely a jelen- és jövőben a rag hangzójához alkalmazkodik, pl. kérd-é-ték, küld-ö-tök,

szánt-o-tok, kérdend-é-ték, küldend-é-ték, szintand-o-tok, a többiben nyílt e, a, pl. vert-e-ték,

verj-e-ték, küldt-e-ték, küldj-e-ték, mart-a-tok, marj-a-tok, vagy a tőige önhangzójával öszveolradva é, á : veré-tek, verné-tek, mará-tok, marná-tok. T. i. sokszor elöhangzót vesz föl puszta szokásból is, valamint gyakran a névragozásban is : ház-atok, barát-otok, nép-etek, öröm-etek; hanemha azt veszszük, hogy a névrag közelebbről az ed többese, tehát: edek v. etek; mint az első személynél, emk, omk vagy emek, ömök stb. az em többese.

Jelentémód, jelenidő: ver, tör, mar, hisz, ért, önt, önt lesz a 2-ik személy : ver-sz,

ver-ték, tör-sz, tör-tök, mar-sz, mar-tok, hisz-esz, hisz-tek, ért-ész, ért-é-ték, önt-esz, önt-ö-tök, ont-asz,

ont-o-tok.

Első múlt: vere, töre, mara, (vere-el) verél, (töre-el) tőrél, (mara-al) marál, (vere-eték), verétek, (töre-etek) törétek, (mara-atok) marátok.

Itt a többesben a tőalak hangzója hangtani okból látszik megnyujtottnak, miután a

tek, mint az imént érintők, igen szeret önhangzót venni maga elébe.

Második múlt: vert, tört, mart, lesz: (vert-el) vert-él, (tört-el) tört-él, (mart-al) mart-ál, vert-e-ték, tört-e-ték, mart-a-tok.

Hogy az egyesszám raga eredetileg rövid el, al, bizonyítja a dolog természete, továbbá a régi codexek különösen a bécsi és tatrosi, minthogy különösen az e rövid jegygyei iratik; végre

a még tájilag élő nyelvszokás, mely különösen Abaújban, felső Borsodban, és vidékén divatozik,

pl. mit ettél?mit utal ? e. h. ettél, ittál.

Parancsoló- és foglalómód.

Ezeknek azon sajátságuk van, hogy az egyes számban a puszta tőalakot második

személyül is használják, különben a parancsolónak illetékes raga: sze, sza, p. jer-sze, adj-sza.

verj v. verj-sze, törj v. törj-sze, marj v. marj-sza,

verj-e-ték, törj-eték, marj-atok.

Az ik-es igéknél, mint alább látni fogjuk, a második személyrag él, ál, p. egyél, igyál,

mit a tájszokás (és jóformán következetesen) másnemű igéknél is használ, mint: kérj-él, adj-ál.

Ohajtómód: verne, törne, marna.

(verne-el) vernél, (törne-el) törnél, (marna-al) marnál,

(verne-etek) vernétek, (törne-eték) törnétek, (marna-atok) marnátok.

Itt is az etek, átok alak (elöhangzóval) okozza a tőalak önhangzójának megnyújtását.

Harmadik személy ragozása.

A tárgytalan alakban az egyesszámbeli harmadik személy nincs világosan képviselve, hanem a puszta tőige, illetőleg időtő (a tőige és időrag egybeforradva) és módtő egyszersmind a harmadik személyt helyettesíti, p. tőige: ver (verbarat, scilicet ille), időtő: vere, vert, verberavit), verend (verberabit), módtö : verne (verberaret). Egyébiránt világosan kitétetik a parancsló és foglalómódban: ver-jén, tör-jön, mar-jon, továbbá némely töigékben, mint: tész-én, vesz-én, lész-én, hisz-én, visz-én, megy-én, vagy-on, s ily régiszerűekben: ész-én, isz-on, alusz-on, feküsz-ön. Hogy hajdan a harmadik személyrag általán is divatozhatott onnan gyanítjuk, mert a többesben, mint föntebb is érintők, többnyire elébukik, vagyis a többesnek alapul szolgál, p. lész-én-ek lesznek, tész-én-ek tesznek, vagy-on-ak vagynak, és így: ver-én-ek vernek, tör-ön-ek törnek, mar-on-ak marnak, vere-én-ek vérének, vert-en-ek stb. Hogy továbbá a fentemlitett igékben az én, ön, on nem csupán kihangzásos toldalék, hanem, a mennyiben nem többest jelent (lásd föntebb ő = ön, ik), valódi személyrag, kitetszik abból, mert a mely igék n-vel

rögződnek, azt azon fölül ragul is fölveszik, p. izén izen-n-ek, köszön, köszön-n-ek, fon fon-n-ak.

Ennélfogva a harmadik személyű igeragozásban az egyesszám ragja maga a harmadik személynévmás ön, hangrendileg én, on, vagy en, an, mely a többesben ek, ak ragot vészen föl, s az

előtte álló önhangzót jobbára (nem mindig) kiugratja.

— 108 —

Jelentőmód,jelenidő: ver, tör, mar.

ver(én), ver(é)nek = vér-önök,

tör(ön), tör(ö)nek = tör-önök,

mar(on), mar(o)nak = mar-önök.

Első múlt: vere, töre, mara.

vere(en), vere-en-ek, összeolvadtán: verének = vere-önök,

töre(en), töre-en-ek, „ törének = töre-önök,

mara(an), mara-an-ak, „ marának = mara-önök.

Második múlt: vert, tört, mart :

vert(en) vert-en-ek = vert-önök v. vert-ek = vert-ök,

tört(en) tört-en-ek = tört-önök v. tört-ek = tört-ök,

mart(an) mart-an-ak = mart-önök v. mart-ak = mart-ök.

A többesszám másik alakjában (vert-ek) az egyszerű ek ak alapja az egyszerű személynév más ő, hangrendi változattal: e, a.

Jövő: verend, törend, marand.

verend(en), verend-en-ek, verendnek,

törend(en), törend-en-ek, törendnek,

marand(an), marand-an-ak, marandnak.

Parancsoló és foglalómód: verj, törj, marj.

verj-én, (verj-én-ék) verjenek,

törj-ön, (törj-ön-ök) törjenek,

marj-on, (marj-on-ok) marjanak.

Ohajtómód: verne, törne, marna.

verne(en), verne-en-ek, vernének,

törne(en), törne-en-ek, törnének,

marna(an), morna-an-ak, marnának


Szerkesztés dátuma: szerda, 2011. február 9. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 1,452 Kategória: A magyar nyelv szótára » A szóviszonyító ragokról
Előző cikk: A személynévmások és személyragok többese. Következő cikk: Mutatványok a tárgymutató igealak személyragozásából.


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: