I. vastag rövid ï vastag hosszu i (= ï) iz-om ig-az ip-ar, bíz-om víg-ak kín-os, csik-asz ig-a vil-ág, csík-ok csíg-at nyíl-ás, vékony rövid i vékony hosszu í (= ï) hint illik irigy, bír csíp így, II.
Hosszú é bötünk csak egy van, holott párhuzamosan négynek kellene lennie, hogy egyik a nyilte másik a zárt ě, harmadik az éles ë hangnak feleljen meg, még pedig ez utólsótilletőleg mind mély mind magas szókban. Azonban részint a szabatos kiejtésben, részint ragozásban ésképzésben mind a négy é-t megkülönböztethetjük, ú, m.
Valamint a zárt a középhangot képez a nyílt ă és o között, úgy a zártě középhang a nyilt e és ö között: ă, a, o, e, ě, ö. A zárt a létezését a gyökökben föntebb már érintettük.
D) —í, —d, —l. A —t nagy szerepet játszó igeképző. Általán a tevés, cselekvés, mivelés, csinálás fogalmát oltja az illető gyökbe vagy törzsbe, s különféle osztályú igéket képez, melyeknek összehasonlításából okszerüleg következtethetni, hogy eredetileg nem egyéb, mint a tész igének eIvont s önhangzójától megfosztott té gyöke.
. . 1) Az a, e megnyúlik, mint a főnevekben: csúnya csúnyák, buta buták, henye henyék, büszke büszkék.2) A szélső hangzók után a) Az i után nyílt a v. e: házi-ak, budai-ak, kerti-ek,pesti-ek, midőn főnevekké lesznek i s: Pápai-ak, Aradi-ak, Gömöri-ek, Teleki-ek; lábnyi-ak,anyányi-ak, felényi-ek, ölnyi-ek. b) Az «, ü után is nyílt a v.
A szóelemzésben nem ritkán oly szókra bukkan az értelmező, melyek elemeit az illető nyelvből megfejteni nem képes, mert nem talál oly családot, oly oldalágat, melyhez rokoníthassa. Az ily szókon a gyakorlottabb elemző hamar észreveszi, hogy anyagjokra vagy alakjokra vagy mindkettőre nézve idegen színűek, s a többi közől mintegy kirínak.
