Ha a nyelvünkben létező gyököket végtől végig figyelemre veszszük s a bennökrejlő értemények szerint öszvehasonlítjuk, szembeszökőleg látni fogjuk, hogy a rokon eszmék,fogalmak, tárgyak, és ezek különféle viszonyaik elnevezésében bizonyos hangzók uralkodnak. Vegyük fel például az i hangzót.
. . 1) Az a, e megnyúlik, mint a főnevekben: csúnya csúnyák, buta buták, henye henyék, büszke büszkék.2) A szélső hangzók után a) Az i után nyílt a v. e: házi-ak, budai-ak, kerti-ek,pesti-ek, midőn főnevekké lesznek i s: Pápai-ak, Aradi-ak, Gömöri-ek, Teleki-ek; lábnyi-ak,anyányi-ak, felényi-ek, ölnyi-ek. b) Az «, ü után is nyílt a v.
IV.AUaldnot szabály. A melléknevek többese jobbára nyílta, e hangzót vészen föl, s osakkivételkép zárt o, é, ö-t, különösen1) A gyökök és azon törzsek, melyek képzőji önhangzó nélküliek, ú. m.
III. Itt oly származékokat értünk, melyek képzője önhangzóval jár, legyen ez akár állandó,niint ecekben: lát-ás, rúl-sdg, szép-ség, akár ékvesztö, mi n t: mad-ár, eg-ér, akár kiugratható, mint••zekben : ól-nrn, hatal-om, ver-ém, öb-öl, csup-or.Általános szabály.
II. 1) Az a és e az utána járuló k előtt megnyúlik : fa, fá-k, kapa kapá-k, karimá-k, paripá-k; epe epé-k, kefe kefé-k, medenczé-k, köpüczé-k. Ennek valószínű akarói szólánk.2) A szélső önhangzókat illetőleg pedig, a) A rövid t a k előtt rövid marad: tepszi-k,kocsi-k, gugyi-k, ki-k, mi-k, ti-k.
