Ezek közől az egyik, mint vastag önhangzóju, mindenféle vastaghangzós szóhoz, a másik, mintvékony önhangzójú, mindenféle vékonyhangzóju gyökhöz vagy törzshöz járul.
Általán ismert dolog nyelvünk szervezetében, hogy a vastaghangu gyökök és törzsekhez vastag, a vékonyhanguakhoz pedig vékony hangu képzők és ragok járulnak, mint a török és némely más altaji vagy szittya nyelvekben. E sajátságnál fogva a szók két fő rendre oszlanak, egyik a vastagok (al vagy mély hangúak) másik a vékonyak (föl vagy magas hangúak) rende.
Mindenek előtt jellemző sajátsága nyelvünknek, hogy a mássalhangzók nehézkes öszvetorlódásátnem tűri, s hogy két mássalhangzóval kezdődő gyökszója, néhány természeti hangutánzót pl. trüsz,trücsök kivéve, alig van, s hogy önhangzója ragozáskor változatlan marad.
Nyelvünkben az önhangzók nem valami bitang vagy pótlékféle segédhangok, melyeket akármikép öszvezavarni, vagy elnyelni vagy kihagyni lehet, mint az árja nyelvek némelyikében, péld. a németben, csehszlávban stb. hol néha három, négy, sőt öt mássalhangzó is öszvetorlódik.
I. vastag rövid ï vastag hosszu i (= ï) iz-om ig-az ip-ar, bíz-om víg-ak kín-os, csik-asz ig-a vil-ág, csík-ok csíg-at nyíl-ás, vékony rövid i vékony hosszu í (= ï) hint illik irigy, bír csíp így, II.