MIRE VALÓ A KÉS ÉS VILLA? Avagy szégyellnivaló ennek „nem szakszerű” használata?


MIRE VALÓ A KÉS ÉS VILLA?  Avagy szégyellnivaló ennek „nem szakszerű” használata?

 

 

 

 

 

 

 

MIRE VALÓ A KÉS ÉS VILLA?

Avagy szégyellnivaló ennek „nem szakszerű” használata?

 

 

 

   Bakonyszentkirályon, egy Veszprém megyei kis Községben születtem egy szegény paraszt családban. Legalábbis ezt tartom Szülőfalumnak, pedig hivatalosan Zircen a Kórházban jöttem a világra. Ugyanis Áldott emlékű Édesanyám az udvarunkon elesett egy vödör vizet cipelve és el folyott a magzatvize. A jóságos Hudák József Doktor Úr mondta Édesapámnak, hogy Sanyi bátyám (Édesapám bátyja volt, nekünk csak teheneink voltak és szekérrel bizony nagyon hosszú lett volna az út) lovas kocsijával vigyenek be bennünket Zircre a Kórházba. Ennek az oka az volt, hogy akkor még csak nyolc hónap telt el a megfogamzásom óta. Szerencsésen meg is érkeztem és a kezdeti nehézségek után sikerült behoznom azt a hiányzó hónapot az idők során.

   Életem tizennégy évét egyfolytában Bakonyszentkirályon töltöttem és ott is végeztem el az Általános Iskolát. Mi szerényen éltünk és az étkezési szokásaink sem voltak valami különlegesek, hiszen gyakorlatilag legnagyobb részben a Szüleim által megtermeltek kerültek főzés és sütés után az asztalon lévő tányérjainkba. Boltból csak azokat vettük, amit nem lehetett megtermelni. Nálunk a kanál, kés, villa (mi csak ezt is vellának hívtuk) ugyan mindennapos evőeszköz volt, de bizony csak „egykezes” módban használtuk. Aki esetleg nem tudná, jobb kézben tartva kezeltük a kanalat és a villát is, a kést pedig csak akkor, ha a húsfélét nem tudtuk másképpen a szájunkkal harapni, mert valamiért esetleg rágósabb volt. Nem is csináltunk ebből gondot sohasem, hiszen magunk között voltunk és a faluban a hasonló családoknál szintén ismeretlen volt az evőeszközök úgynevezett „úri módon való használata). Vendégségben is mindenki a maga által megszokott módon fogyasztotta el az asztalra került ételeket. Villát legtöbbször csak a tésztaféléknél használtunk, a pörköltet ugyanúgy kanállal vettük a szánkba, mint a levest és kenyérrel szoktuk „tunkolni” a finom szaftot. Lecsó a kedvencem a mai napig és bizony azt is kenyérrel szoktuk a tányérból kellő rutinnal kiszedni. Ehhez nagyon szerettem a gyürkét (a házikenyér héjas végét), hacsak valaki meg nem előzött benne a kenyér szeletelésekor.

    Mentségemül nem szeretném felhozni azt sem, hogy az eleink sem éppen „kulturáltan” étkeztek, hiszen a kezük volt az egyik legfontosabb eszköz a szájukon kívül ilyenkor, férfinépnél meg egy valamilyen formájú kés, bicska, vagy mindegy, hogy minek nevezzük. Természetesen ez akkor volt, ami nem jelenti azt, hogy nekünk is ezt kell követnünk. Ezt csak kis kitérőnek próbáltam felidézni, hiszen mindenképpen valamilyen módon kapcsolódik az igaz mesémhez.

    Később mikor vége lett az Általános Iskolának, Győrbe mentem tanulni vasesztergályosnak a MÜM 400. számú Iparitanuló Iskolájába. Ott különféle albérletekben laktam hasonló sorsú srácokkal és ott sem volt probléma az étkezési szokásoknál. Úgynevezett csoportos étkezésben ekkor még sohasem vettem részt, éppen ezért nem kellett röstelkednem azért, ahogyan elfogyasztom az ételt, amihez kés – villa szakszerű használata bizony ma már illendő és megszokott, de akkor ezzel nem volt probléma.

    Tizennyolc és fél évesen bevonultam katonának, de ott sem okozott gondot ebbéli hiányosságom. Jól elvoltam a többiek között, mert az ebédlőben, főleg újonc korukban örültünk annak, hogy valamilyen gyorsasággal be tudtuk „hányni” a szánkba az ételt, mert alig kezdtünk hozzá, a parancsnokok már be is fejeztették velünk az étkezést. Aki nem volt elég gyors, az bizony éhen maradt, ha a kés – villával piszmogva próbált jóllakni. Egyszóval a kulturált étkezési szokásokból, evőeszköz használatból a több mint két éves szolgálati időm alatt sem ragadt rám ezen a téren semmi használható módszer.

    Mikor két év húsz nap elteltével 1968 Decemberében leszereltem, nem mentem vissza Győrbe dolgozni, hanem elhelyezkedtem a falumtól tizenhat kilométerre lévő Zircen a Mezőgépnél az eredeti szakmámban vasesztergályosként.

Később a műhelyből „kiemeltek” és először egy évig szállításvezető voltam, majd Munkavédelmi felelőssé neveztek ki osztott munkakörben, úgymint munkavédelem, tűzvédelem, rendészet és polgári védelem. Egyszóval ettől kezdve nem fizikai, hanem műszaki állományba kerültem. Az adminisztratív és műszaki dolgozók legtöbben délben az ebédlőben fogyasztották el a meleg ételt, amit meg lehetett rendelni. Egy ideig én még a hazulról hozott hideg kaját fogyasztottam el az irodámban, de sokat töprengtem azon, hogy nekem is jó lenne a meleg étel. Az egyik Barátom, aki már sajnos meghalt szokta mondani: „Jó, ha az ember hasában van egy kis meleg kanál!”

    Végül eldöntöttem, hogy meglépem én is ezt, de aztán az is eszembe jutott, hogy bizony a kés – villa együttes használata nekem nem mindennapos, ezért otthon kezdtem „gyakorlatozni” ezen a téren. Családom bizony jókat derült néha, mikor nem igazán sikeredett a dolog, főleg a kezdet kezdetén. Jó lett volna magamat látni ilyenkor egy tükörben, mert bizony először a bal kezemben lévő villa nehezen találta el úgy a számat, hogy közben ne potyogjon le róla az étel. Mikor már viszonylag elég jól ment, akkor fizettem én is elő az üzemi konyhán és az önbizalmam kezdett növekedni. Természetesen ma már nem okoz gondot, mert olyan természetességgel teszem ezt, mintha kisgyermekkoromtól kezdve így lett volna. Néha ha idehaza megfeledkezem róla, mondhatnám készakarva, akkor bizony jóízűen, igazi „parasztosan” fogyasztom el az ételt és ezzel a gyermek és ifjúkoromba is visszarepülök gondolatban.

    Jókat derülök azon, ha valahol találkozom, olyan jelenséggel mikor látom, hogy valaki nehezen boldogul a már többször is emlegetett evőeszközökkel, főleg vendéglátóhelyeken, ritkán előfordulva. Igaz, hogy megmosolygom, mert saját magamat látom vissza ilyenkor, de nem nevetem ki, mert nem tudom, hogy mi van a háttérben és milyen az indíttatása az illetőnek ezen a téren. Ez is én vagyok, és soha nem szégyellem azt még így utólag sem, több évtizednyi eltelt idő után, hogy bizony felnőtt fejjel tanultam meg a kés és villa szakszerű használatát, amely ma már elengedhetetlenül hozzátartozik a ma emberének hétköznapjaihoz. Azt lehet mondani, hogy szinte már a Bölcsödében és Óvodában elsajátítják a kicsiny gyermekek.

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2015. 09. 10. Csütörtök Délelőtt 10: 36


Szerkesztés dátuma: csütörtök, 2015. szeptember 10. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 1,055


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: