SZÁSELVTÁRS ELFLINTULT A KÉMÉNY! Életképek katonaidőmből. Egy év után II.


SZÁSELVTÁRS ELFLINTULT A KÉMÉNY!  Életképek katonaidőmből. Egy év után II.

 

 

 

 

 

 

 

SZÁSELVTÁRS ELFLINTULT A KÉMÉNY!

Életképek katonaidőmből. Egy év után II.

 

 

       Varga Jóska nagyon agyafúrt egy gyerek volt a seregben. Tömzsi, vaskos alkatú, nem volt magas termetű, olyan, mint akire szokták mondani: joviális külsejű egyén. Falusi gyerek lévén nem az a kifinomult fajta beszédmodora volt, mint az agyon iskolázott, vagy legalábbis felsőbbrendűbbnek magát hívő városi gyerekek, akikkel együtt húztunk kapcát egykoron a katonaságnál. Kőműves volt a szakmája, aki megszokta azt, hogy kimondja egyenesen, amit gondolt.

      Természetesen ő sem az a kimondott katonás fiú volt, mert az alaki foglalkozást a háta közepére sem kívánta. Harcálláspontra jártunk szolgálatba, ahol 24 órán keresztül, persze pihenések közbeiktatásával, fülhallgatóval a fejünkön kellett állnunk az átlátszó térkép előtt és rajzoltuk a légi célokat. Jóska sokszor lekapkodta a fejéről és harsányan beleordított az egyik kagylóba:

-Hali diktor! Nem hallom, amit mondasz! Ismételd! Hangosabban! – Tudni kell azt, hogy a vonal túlsó végéről szintén az egyik katona (az ő titulusa volt a diktor, diktáló személy) mondta be számunkra a számkódokat, amiket a térképen hátulról be kellett írni, így követve a különféle légi célok, repülőgépek stb. útvonalát. A tábla előtt pedig onnan leolvasva, értékelve küldték azt tovább. Volt, hogy a vonal elég gyenge, halkan hallatszott a diktálás, és valljuk meg őszintén, aki nem nagy kedvvel állt hozzá, annak kínszenvedés volt egyébként is a szolgálat.

     Jóska barátom is ilyen volt. Megszokta a civil életben, hogy az állványon, vagy a földön állva rakja a követ, téglát, csapkodja a falra az anyagot, és közben jár a szája szakadatlanul. Nagyon szeretett anekdotázni és ezt ízes beszéddel tudta előadni mindig. Sok viccet tudott és nagyon sokszor dőltünk a nevetéstől, amikor jó formában volt. A körletünk (szállásunk) egy hatalmas hodályszerű, lapos tetejű épületben volt. Egyszer a rekkenő nyári nagy melegben már nagyon unta a szolgálatba járást, ezért odament a kiképző parancsnokunkhoz Hartmann századoshoz és hátulról megveregette a vállát:

-Mi az Varga! Mit akar? – fordult hátra a tiszt, a váratlan, nem igazán előírásszerű megközelítéshez. Jóska nem sokat törődött a szabályokkal, soha nem volt a katonás mozdulatok és szavak embere, ezért vidámín így szólt vissza:

-Száselvtárs elflintult a kémény!

-Milyen kémény és hol?

-Jöjjön csak ki velem az udvarba és megmutatom! – azzal meg sem várta hogy valóban követi – e a százados, az ő termetéhez képest szokatlanul fürge léptekkel megindult a kijárat felé. Mikor kiértek az épület előtti gyakorlótérre, felmutatott az épület tetején lévő kéményre és így szólt:

-Nézze csak meg száselvtárs azt a kéményt tüzetesen, messziről is látszik hogy teljesen elflintult, javításra szorul!

A tiszt felnézett a háztetőre gyenge szemeivel, (nem merte bevallani hogy nem lát rendesen, azt meg megint csak nem akarta megkérdezni hogy mi az - az elflintulás. Nem akart a katona előtt leégni a járatlanságával sem) de bizony ő semmi rendellenességet nem vett észre, amiről a katona beszélt. Közben Varga félrefordult, hogy észre ne vegye a szája szögletében bujkáló mosolyt. Mi az, hogy mosolyt, a majdnem feltörő röhögést. Mi is, akik ott voltunk, ugyancsak moderáltuk magunkat, nehogy észrevegyen valamit a kiképzőtiszt. Érdeklődéssel figyeltük, hogy barátunk vajon mit akar ebből a maga számára kihozni.

     A százados egy ideig nézegette a kéményt, majd újból visszakérdezett:

-Na és mit lehetne vele csinálni Varga?

-Bizony azt meg kellene javítani száselvtárs!- felelte barátunk, komolyságot erőltetve az arcára.

-Mennyi idő alatt tudja megcsinálni?

A katona gondolkodást mímelt egy darabig, majd haláli komolyan ezt mondta:

-4 – 5 napba biztosan beletelik, mire kijavítom, azután évekig megint jó lesz.

-Rendben van. Felmentem addig a szolgálat alól. Csinálja meg minél előbb azt a kéményt Varga!- azzal fogta magát és otthagyta a nevetését visszatartó nagy kópét.

      Így esett meg az a dolog, hogy Jóska barátunk minden reggel kiballagott a fürdőbe, rövidgatyába. Ott egy vödörbe kikevert egy kis maltert, majd felment a vaslétrán a háztetőre, ahol elkezdte mímelni a munkát. Ezt is csak akkor, amikor meglátta hogy a közeli ezredirodából, vagy a körletből valamelyik tiszt vagy tiszthelyettes látótávolságba került. A tűző napon heverészett, locsolta magát vízzel és olyan barnára sült, mintha a Balatonnál üdült volna. Az „elflintult” – kémény pedig ugyanúgy maradt amilyen volt azzal a különbséggel, hogy egy kicsit bekenegette malterral az alatt az egy hét alatt. Sokáig járta a mondás a századnál egészen leszerelésig: „Mi van Varga! Nem flintult el megint a kémény?”

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2007. 06. 26

 

 A fényképen a Pápai Repülőtér látható madártávlatból

 

 


Szerkesztés dátuma: szombat, 2015. szeptember 12. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 340


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: