„KELJ FEL TISZA ISTVÁN!”

Mikor az emlékezet majdnem nullára csökken

   Mindig voltak a világon, természetesen kis Hazánkban is nagyon szépen kiejtve beszélő színészeink, előadóművészeink, akiket minden alkalommal élvezet volt hallgatni. Mondhatnám azt, hogy bármilyen szöveget olyan természetes könnyedséggel, hibátlan magyaros kiejtéssel, és ami nem utolsó a sorban, érhetően tudtak előadni.

Neveket most azért nem szeretnék említeni, mert esetleg mások ízlésével ellentétes lenne, de azokat sem szeretném megsérteni haló porukban, akik esetleg kimaradnának a felsorolásból, pedig kitűnő előadók voltak. A még élő, szép kiejtésű színészek és előadóművészek szintén ezen indokok alapján nem lesznek az írásomban megemlítve. Végezetül azért sem említek neveket, mert jelen kis írásomnak a lényegét egyáltalán nem érinti. Amiért azonban mégis megemlítettem, a következő:

    Sokan nyilatkoztak életükben arról, hogy színpadra lépve nagyon sokszor elkapja őket a pánik azzal kapcsolatban, hogy mi lesz, ha elfelejtik a szöveget? Persze a rutin legtöbbször ilyenkor is kisegíti Őket az átmeneti nehézségből, mert pld. egy vers mondása közbeni emlékezet kihagyáskor szinte szemrebbenés nélkül folytatják, kihagyva azt a szakaszt, ami elszállt valahova abban a pillanatban. Természetesen az Irodalmi Színpados produkciónál ilyen kihagyás nem létezik, mert náluk ott van a szöveg a mappában és még akkor is abból dolgoznak, ha az egész összeállítás már a fejükben van. Színházban ahol van súgó, az is megnyugtató a színész, előadó számára, de amikor magános fellépés van, akkor ilyen segítség nem adódik.

   A történet csattanója nem a saját emlékeimből kerül most említésre, hanem Áldott Emlékű Édesapám, Nagy Bálint parasztköltő többszöri elmesélése alapján rögződött az agyamba és már több alkalommal terveztem a megírását. Mivel Édesapám elmondásában szereplő személy nevét éppen a tisztesség miatt sem említeném meg, de becsületemre legyen mondva, az évtizedek során mivel nem jegyeztem le, ki is ment a fejemből. Éppen ezért minden lelkiismeret furdalás nélkül mesélhetem el az eseményt.

    Régi Protestáns családból származunk, akiknél annak idején Vasárnaponként az volt a szokás, hogy az egész család elment a délelőtti Istentiszteletre a Templomba. Édesanyám már korán reggel felkelt és feltette főni az ünnepi ebédet, ami a Templomba menés idejére már legtöbbször el is készül és melegen maradt a tűzhelyen, mire visszaértünk. Nagyobb ünnepkor ma is, de régebben, a Szüleim fiatalabb korában a két Világégés közötti időszakban, az Isten Házában is rendeztek különféle Hazafias jellegű megemlékezéseket. Ilyenkor a hivatalos Istentisztelet kibővült különféle előadásokkal, versmondásokkal, amely színesítette a megemlékezés hangulatát főleg akkor, ha a Trianoni méltatlan csonkítás volt a megemlékezés apropója. Az egyik ilyen alkalommal történt meg az a sokáig emlékezetükben maradó esemény, amelynek rémét általánosságokban próbáltam a fentiekben is felvezetni.

     Szülőfalum Bakonyszentkirály Elemi Iskolájának Tantestületéből volt a megemlékezésre az egyik tanítónő felkérve, aki lelkiismeretesen készült is az eseményre, mivel az nem hétköznapi helyen, hanem pontosan a Templomban volt, ezért különösképpen próbált volna megfelelni az elvárásoknak. Ott állt a szószék feljárója mellett és mikor a Nagytiszteletű Úr az Igehirdetés után lejött, neki ekkor kellett előlépnie az Oltár elé és előadni mondandóját. Úgy is történt. Udvariasan meghajolt a padsorok felé, majd nőiességéből adódóan megpróbált a megfelelő hangerővel belevágni a betanult versbe. Akkor még nem voltak erősítők, mint manapság és a nagy légtér miatt bizony nem is volt olyan könnyű feladat, de megpróbálta:

-Kelj fel Tisza István!

A Templomban néma csend volt, egy pisszenést sem lehetett hallani. Mindannyian várták, hogy a tanítónő folytassa az elkezdett verset.

-Kelj fel Tisza István!

Továbbra is néma csend. A folytatás most sem következett be, de az előadó ismét megpróbálta a lehetetlent és újból belefogott.

-Kelj fel Tisza István!

 Sajnos Tisza István harmadjára sem kelt fel, mivel tökéletesen elfelejtette a címet kivéve az egész verset.  Szégyenkezve meghajolt, majd sírva kirohant az Isten Házából.

   Minden alkalommal eszembe jutnak ezek a pillanatok, amelyeknek ugyan nem voltam az átélője, hiszen Édesapámtól hallottam, de sok vers és prózamondó versenyen vettem részt szervezőként, zsűrizőként egyaránt és bizony előfordultak ehhez hasonló, ha nem is tragédiák, de hasonló „balesetek.” Ilyenkor legtöbbször elmorzsoltam egy halvány mosolyt az ajkam sarkában, mer eszembe jutott, hogy:

„KELJ FEL TISZA ISTVÁN!”

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Gyula. 2015. 09. 23. Szerda Délelőtt 10: 40