I.
Olvasó, ha fennakadsz, hogy
Könyvem címe "Őszikék",
Tudd meg: e néven virágok
Vannak ősszel, és - csibék.
Ha virágok: a deres fű
Hantját szépen színezik;
Ha csibék: ez is megjárja,
Ki olyanra éhezik.
A virágnak nincs illatja,
Ha megcsapta őszi dér;
De csibének húsa, vére -
S a konyhában többet ér.
/1877 aug. 13/
II.
Amit én a zugba jegyzék,
Nem hagy bennem mély nyomot,
De enyhültem, hogy kiöntém,
Amikor fájt és nyomott.
Isten látja, az enyéim
Tán nagyon is szeretem,
És ha fáj a vélt mellőzés,
Lopva ide temetem.
Mint Midás király borbélya
Ura fején hogy mit lát:
Óh ne keljen elsusogni
Soha innét lenge nád.
/1877/
ŐSZ ELEJÉN
Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek...
Vándor népe ott halad.
Ott a messzeség homályin,
Ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
Vagy már nem is látom őket?
Csak úgy képzelem talán.
Elröpűlnek, elröpűlnek,
Tavasz s nyár vendégei,
És őket már nemsokára
A kertek s mezők virága
S a fák lombja követi.
Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt
Majd borul, majd kiderűl.
Ajka még mosolyg, s szemébe
Könny tolúl... ennek sincs vége,
S ajkán ujra mosoly űl.
Bús mosolygás és vidám könny!
Csodálatos keverék.
Észrevétlen karon fogja
És egy más világba vonja
A merengés emberét.
Órahosszat elmerengek,
És ha egy elejtett tárgy
Vagy harang, amely megkondul,
Fölriasztott álmaimbul:
Elmém, nem tudom, hol járt?
Szatmár, 1847. szeptember 1-7.
PÁRISBAN JÁRT AZ ŐSZ
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt
Őszi monológ
Hallod? - Megint az ősi jaj:
a páncélfényű őszi varjak:
a nyár tüzéből perje-raj,
amit az őszi szél kavargat.
Látod: ha most elomlanál
borzongató magányu réten,
s kísérgetőd, a gyors halál,
befogná kék szemed sötéten,
itt pásztor nem találna rád,
míg hó után a sás kisarjad,
csak a fekete szerenád,
a páncélfényű őszi varjak.
"Milyen fehér!" - "Milyen fehér!"
rikácsolnák nagyélü csőrrel.
"Enyém a szív!" - "Enyém a vér!"
s lecsapnának nagyívü körrel.
Kutatgatnák berzenkedőn,
hol áll a véred régi vedre,
s szállnának érte vad mezőn
páncélos, szárnyas ütközetre.
S ha lent eldőlt az ütközet,
felcsapnának széltől kavarva,
s száguldva vinnék holt szived
a villámtalan zivatarba!