Gelléri Andor Endre

A vén Panna tükre

Tündéri hóhullás volt, gyémántos idő, de a vén Panna megzavartan és sírva fogadta a nagy havat. Szegény - már vénlánynak se illett be, olyan idős volt, nénikének hívták mindenütt s néha az unokái után érdeklődtek. Neki unokája? Neki valakije e széles világon?

Most is elsírta magát a vastag hó miatt, mert kis szobájától hosszú út vitt a Flórián-térig. Sok-sok síkos ucca, keresztszelek a sarkokon, jégcsíkok, amit a csúszkáló gyerekek dörgöltek a járdákba. S a messzi Flórián-téren ott állt Belyerné kézimunka-boltja. Két üvegkirakata alatt sok filéje, goblénje, hímzése ékeskedett Pannának. Mikor görnyedten elért ehhez a két csillogó kirakathoz, kicsit fölnyomta magát a botjáról s büszkeség töltötte el. Megtette, hogy lopva oldalt húzódott s hallgatta, mint dícsérik az ő gyümölcsös goblénjét vagy azt az ekrü függönyt, amit négy hétig horgolt. Fülelte a kedves, bókos szavakat s hallotta: - Ötven pengő ez a függöny? Nem is pénz érte... Ah, mennyit is dolgozott rajta.

S bár az ellesett dícséretek fölbátorították, mégis ilyenkor következett életének legfélénkebb pillanata. A boltajtóból kiállt egy aranyosra pucolt rézkilincs. Ezt kerülgette, nézegette sokáig, míg végre megfogta. De ha már eljutott eddig, akkor csendesen, illedelmesen beljebb siklatta az ajtót... s csak elrebegte Belyernének, hogy nincs-e újabb munka, nagyságos asszony? A szíve szinte megállt a válasz bevárásában. Ilyenkor nem mert ránézni a kövér, ondolált hajcsigákat viselő főnöknőre. Csak várta, várta lehajtott fővel, egyre fokozódó ijedelemmel a választ. Mert, hátha még olcsóbb kézimunkázót talált a boltosné; talán már úgy tele van a raktára, hogy sokáig nem kell neki semmi... ah, nagyon is gyötrelmes pillanatok voltak ezek. De hát Pannának senkije se élt, se az apja, se az anyja, mindene Belyerné volt. Nem került szó erről soha; Belyerné nem volt jószívű, érzelmes vagy kiváncsi: egy régi jó munkást látott a vén Pannában, de viszont Panna nem így: őnéki maga az élet volt Belyerné és soha nem nyugodott addig, míg csak kézcsókkal meg nem köszönte a garasokat. Egy-egy nyájas szaváért csókokat lopott a ruhájára is. S amíg kint, a bolt előtt kicsit okoskodott azon, hogy Belyerné mennyivel többet kér a kézimunkákért, mint amit neki kifizet, idebent már nem számolt, hiába mutogatta néki Belyerné a cédulákat: ez megy le pamutra, ez a tű ára, ez anyag... nem akarta látni, hallani... majd annyit ad az aranyos nagyságos asszony, amennyit akar... fontos, hogy munka van... hogy munka van! - úgy ujjongott ezen a szegény.

De ez a hóesés sok fájdalmat okozott néki. Így is alig bírta az utat: sokszor leült pihenni az uccai padokra. Most pedig csúszós időben, hidegtől rázva, el se bír vergődni odáig. Cipője rossz; kendőcskéje kis őszi kendő: pamut kéne hozzá, téli kendővé áthorgolni. A botja végibe is hegyes szög lenne jó: szemben a kis szobájával egy vén, morc kovács dolgozgat a műhelyében. Panna próbált már szóbaállni vele, olyan nyájasan, alázatosan, ahogy talán csak ő tudott szavakat mondani... szerette volna megértetni vele: szomszédok vagyunk, ugy-e, én is öreg, te is vén, hát légy hozzám kicsit kedvesebb... s ha ez a kovács csak egyetlen jó szót válaszolt volna, mennyi szép álma valósulhatna meg Pannának. Mert - úgy gondolta el magában -, hogy lassacskán be-behordaná apró lábaskáit melegedni... s ha összebarátkoznának: elhorgolgatna a kovácstűz mellett. S viszonzásul szívesen mosna, varrna rá.

De az özvegy kovács csak bámult Pannára, kicsi és visszautasító szemmel, aztán a vállát rántotta el: ej, hagyj békét nekem... nem volt hajlandó se kicsit diskurálni, se összemelegedni. Dehogyis verne az Panna botjába ingyen egy szöget!

...Aznap kora délután indult el Panna s csak késő este vergődött haza. A kaput is becsukta a kovács s Panna elfagyott kezében csak táncolt, reszketett a kulcs, de nem bírt vele a zárba találni. Máma fordult először fagyosra az idő: nagy hideg tányérral tündökölt a Hold. És Panna sehogyan se tudott bejutni a kapun. A gonosz zár sokáig nem csikordult. A hóna alatt nem volt más munka, mint holmi apró goblén: rajta egy hetyke francia úr, amint kirántja a kardját. Semmi több, kilátás sincs másra... Belyerné nagyon komoly volt máma... pillanatra se mosolyodott el, még a kezét is alig hagyta megcsókolni... már-már úgy látszott, nem kap munkát tőle, mikor irgalmasan ezt a francia urat adta... Minő utat járt érte... keze, lába meggémberedett.

Mikor a szobájába ért Panna, még jobban vacogott a hidegtől. A falak szinte jeget fujtak. Rögtön az ágyához menekült, még a fejét is a sovány dunyha alá dugta s mindig összébb görbítette magát. Most aztán mi lesz? Előleget nem mert kérni erre a kis munkára, fája, szene nincsen, hogyan hímezi mg a francia urat ebben a hideg szobában? S mit fog csinálni egész télen át? Elárasztották a könnyek. Megint az özvegy kovácsra gondolt, aki ott veri szemben a vasat, forró tűzön hevíti, még a homlokát is törli a nagy melegben. Konok egy ember ez a kovács. Hacsak maréknyi parazsat adna, mi lenne az néki s már ettől is langyossá válna Panna kihült szobája. Csak lenne ő szép és fiatal, legalább addig, míg a tél tart... akkor adna tüzet még ez a kovács is.

Sóhajtot és sírt Panna, de éjjel csudálatos álma volt. Egy mécsvirág lábánál apró tücsök ült, egyre a bajuszát pödörgette és folyton pislogott.

Ilyen vidám, gondtalan pillanata, mint ez a csöpp álom, régóta nem volt. Nagy sóhajjal ébredt belőle: lehetett úgy öt óra. Valami zaj hatolt be hozzá s amikor kidugta a fejét a dunyha alól, látta, hogy szemközt már motoz a kovács, munkához készül. És érezte, hogy az irtózatos hidegben jegessé válik az arca. Óh Istenem, mi lesz vele egész nap. Miért nem hozta még este az ágyába a francia urat, a tűt, a fonalat... Sajnos, föl kellett kászálódnia értük s Panna egészen megbénult a rárohanó hidegtől. Még sóhajtani se birt, csak összehúzta magát és vacogott. Aztán mégis mosdani, fésülködni akart, mint eddig; de a mosakodásról lemondott; nem, azt nem bírná elviselni, még megfagyna egészen belé... hanem a törtfogú fésűjét kézbe vette s belebámult a falon lógó tükörbe. Az öreg tükörben visszalátszott Panna szobájának ablaka s mögötte a kovácsműhely tompa homálya.

A fésű csak úgy reszketett Panna kezében, nehezen ment vele a cifrálkodás, csak épp hogy nem akart kócos maradni, ha már nem mosdott máma. S míg a hajszálait rendezgette, folyton borzongott. S e pillanatban furcsa zaj tört be hozzá, majd a tükörben megjelent a kovács alakja. Valamit húzott maga után. Most eltünt a kovács s a tükör mélyéből forró tűz lobogott föl. Nesztelen borította el ezüst színét a sok láng s a fényük mindig nagyobbra nőtt, mert a kovács folyton hajtotta a tűz fújtatóját. Panna viaszsárga arca hirtelen rózsás lett, a haja vörös, fésűje tűzbe merült s fekete kendője bolyhain szikrák repkedtek.

A vén Panna először megrettent, aztán gyönyörködve csudálkozott rajta s a végén kacagott egyet. Csak a kis nyúl tud ilyet nevetni, ha meglátja az első zöld füvet. S úgy nyujtogatta a tükör felé a kezét, mintha meleget érzett volna. S már-már hozni akarta a tűjét, a pamutot, a francia urat és nekilátni a munkának.

No lám... a kovács... nem is olyan rossz ember - és bólogatva mosolygott Panna.

Aztán ismét vacogni kezdett... ott kellett hagyni a bűvös tükröt.

Az ágyába menekült, fölhúzódott egészen a végébe, mert onnan jobban láthatta a tükör lángjait. Amíg nézte, egyre merészebb remény suhant át a lelkén: hátha így adott jelt a kovács, ezzel hívta: no, gyere már, te fázós Panna.

Ah, ravaszok az özvegy emberek: először zordak, aztán így a tükörből integetve, csillogtatják a reményt a vénlány felé.

De ma még nem megy... elhímez itt az ágy végében és oda-odapillant a tűzre... de holnap megmosdik szépen, fölveszi az ünnepi sötét ruháját s beállít hozzá.

Így szőtte-főtte a dolgokat, mikor hirtelen fekete lett a tükör, majd ködös gőz csapott fel benne: a kovács odaát kioltotta a tüzet.

Panna kezében megállt a kis tű s a szívében is a sok édes gondolat.