IDESANYÁM, SZÉP ORCÁD DERÜLJÖN FEL ÚJRA!

Egy régebbi írásommal Drága Édesanyámra Emlékezem

     Kis falumban a szülői házunk kapuja előtt teljes pompájában virágoznak a lila akácok. Az idei szélsőséges évszaknak köszönhetően, szinte egész nyáron változtatta ruháját az akácfacsoport. Mikor már azt hittük, hogy majd csak jövőre illatoznak ismét virághullás után, immár ki tudja, hányadik újraéledésének lehetünk tanúi. Természetesen most sem tudtam elmenni úgy mellettük, hogy a fényképezőgépem a tokjában maradt volna. Az udvarra belépve messziről megpillantottam a kitárt konyhaajtót, amiből tudtam már, hogy Szeretett Idesanyám tüsténkedik odabent. Azt is éreztem, hogy nagyon várja fiacskáját, hisz több mint két hete nem láttuk egymást. Pihenni, kikapcsolódni, feltöltődni voltam egy kicsit távol az otthonomtól és Tőle is, hogy aztán megújult erővel állhassak majd neki a rám váró feladatoknak.

     Azt is láttam, hogy alaposan kinőtt a fű hátsó, gazdasági udvarában, amely kaszálásra vár, ami szintén a megoldandó feladatok egyike. Édesapám életében ezt még idős korában is Ő végezte, mert nagyon féltette a jól bejáratott kaszáját. Mikor már erőtlenné váltak a karjai, csak akkor engedte azt át nekem, de figyelmeztetve, hogy nagyon vigyázzak rá. Gyermekkoromban még a közelébe sem engedett, mert azt mondta, hogy a földbe vágom a hegyét és akkor a kiváló kaszának vége is lesz ezzel.  Féltő gonddal kalapálta, ha kicsordult, fente a kaszakővel, hogy az éles eszköz borotvaként vágja majd a füvet. Akkor már nem volt rá szükség, hogy gabonát arassunk. Annak a világnak már vége, azokban az esztendőkben mindenhol gépek tüsténkedtek. Miközben ezek a gondolatok jártak a fejemben, fellépdeltem a lépcsőn és beléptem a konyhaajtón.

     Idesanyám ott állt a gáztűzhely előtt és éppen a fasírt húst sütötte, mellette pedig ott illatozott az Ő csodálatos húslevese. Hangos köszönésemre felkapta a fejét (Kissé már a hallása elveszítette az eredeti élességét is) és arcán halvány mosollyal fordult felém. Némán átöleltük egymást és én a szokásomhoz híven megkérdeztem Tőle:

-Hogy van Idesanyám?

Szomorúan felemelte gyönyörű arcát és halkan így válaszolt:

-Most már jobban kisfiam, de nemrég azt hittem itt a vég és meghalok.

Ezekre a szavakra döbbenten öleltem át és aggódva kérdeztem tőle, könnyes szemeit megcsókolva:

-Mi történt Idesanyám? Ne ijesztgessen! Míg én gondtalanul pihentem, Maga meg ilyen állapotban volt?

-Az úgy történt kisfiam, hogy azon a héten mikor te elmentél, az egyik délután nem sokkal ebéd után, hirtelen minden elsötétült előttem. Szédültem, percekig semmit sem láttam, az eszméletemet is elveszítve ráestem az ágyra a tűzhely mellett. Senki nem volt a közelben mikor magamhoz tértem. Dörzsölgettem a szemeimet, de akkor is alig láttam valamicskét. Nagy nehezen felálltam és odabotorkáltam az ajtó elé és kiabálni kezdtem, de senki nem hallotta meg. (A családi házunk egy mesterséges kis domb tetején áll, körülbelül 100 méterre az utcától, ezért nem csoda hogy nem jött segítség) Kitapogattam a botomat az asztal mellett, majd óvatos léptekkel visszaballagtam az ágyhoz és lefeküdtem csak úgy ruhástól. Itt a vég, gondoltam magamban. Papa, megyek hozzád, már nem leszel egyedül! Tényleg azt hittem kisfiam, hogy örökre itt hagylak benneteket. Csak azt sajnáltam akkor, hogy nem vagy mellettem abban a pillanatban. Tudtam, hogy távol vagy, de akkor nagy szükségem lett volna a becéző szavaidra, a simogatásaidra, a biztatásodra, hisz Te mindig olyan erős tudsz lenni. Akkor nagyon kétségbe voltam esve, mert nagyon bántott, hogy búcsú nélkül megyek el, egyedül magamra maradva, elhagyatottan.

-Aztán jött valami segítség? – vágtam közbe könnyes szemekkel.

-Nem volt rá szükség kisfiam, jobban lettem magamtól. Akkor már jobban láttam. Elővettem a Renitexet a kredencből és bevettem belőle egy felet, majd leballagtam botomra támaszkodva a Sanyiékhoz.(Sanyi az unokatestvérem és az utcafronton a kapunk mellett van a házuk) Felesége az Ági megmérte a vérnyomásomat.

-Magas volt ugye?- szóltam ismét közbe.

-Azt hiszem 140 volt, de azt mondták, hogy a per magas, el kell menni az orvoshoz.

Ők szóltak a Gyuláéknak telefonon (Gyula a bátyám és szintén a faluban lakik, körülbelül másfél kilométerre tőlünk) és az Imi unokám vitt fel autóval az orvoshoz, aki megvizsgált és felírta újból a gyógyszert, amiből kevés híján csak feleket szedtem be az utóbbi időben. Most már megnyugodhatsz kisfiam, jól vagyok, ne aggódj.-Beszélgetésünk közben felszáradtak a könnyei és hosszan öleltük egymást Szeretett Szülémmel.

     Közben az ebéd megfőtt és jóízűen nekiálltunk megenni az aranyló levesét, a finom fasírtot, rántott húst krumplival és uborkasalátával. Ebéd után még befejeztem a hátsó udvarban a tűzifa behordását fedél alá, majd búcsúzkodni kezdtünk. Hosszan öleltük egymást, csókolgattam szép orcáját, gyönyörű szemeit, miközben halkan ezt mondtam neki integetve:

-Idesanyám, szép orcád derüljön fel újra. Ne feledd el azt, hogy én itt vagyok, és ugyanúgy szeretlek, mint eddig. Ne gondolj a halálra, hisz Isten adománya ez a szépkor, amit megéltél. Vigyázz Magadra kérlek. Jövök hamarosan újra!- azzal elindultam lassan, nem nézve vissza, nehogy meglássa a kicsorduló könnyeimet.

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Zirc. 2007. 08. 25