A ház még csendes volt, csak a konyhából kiszűrődő apró zajok árulkodtak arról, hogy valaki már nagyon is ébren van, és javában készülődik. No és még valami. A frissen sült

bejgli csábító illata, amely a lépcsőn igyekezett felfelé egyenesen a gyermekszobáig, melynek lakói még javában aludtak.

Ez a huncut illat beszökött az ajtó alatti résen, aztán fel az ágyra, ahol rátalált két pisze orrocskára. Megcsiklandozta őket és ezzel mosolyt csalt az ártatlanul ott szuszogó kislányok orcáira.

 - Odakint esik a hó!

Szólalt meg kis idő múltán az apróbbik miközben selyempizsamájában térdelve a puha ágyikóban nézett ki az ablakon. Ezt látva a nagyobbik is így tett. Egy darabig szótlanul bámulták a hóesést, majd az idősebbik hirtelen kiugrott az ágyból, gyorsan papucsot húzott és elsietett az illatot követve. A kisebbik persze rögtön utána eredt és pont beérte testvérét, mikor a lépcső aljára értek, így egyszerre toppantak be a konyhába, ahol megpillantották a szépséges édesanyjukat, ahogy kedvenc kötényében vígan serénykedik és közben a kiskarácsony- nagykarácsony-t énekelgeti kedves csillogóan tiszta hangján.

- Hát ti már felébredtetek?

Nézett rá szeretetteljes mosollyal gyermekeire, akik nyomban odarohantak hozzá és megölelték őt.

- Jaj-jaj! - kacagott fel széttárt lisztes kezekkel.

Jó reggelt kívántak egymásnak és mikor épp azt kérdezték hol van az apukájuk, abban a minutumban lehetett hallani, ahogy nyílik a bejárati ajtó. Mind oda siettek, majd nagy hirtelen megtorpantak. Egy hatalmas fenyőfa állta el az utat. Mögüle dobogás hallatszott és mintha csak a fa mondaná a következő hangzott el:

- Mindenkitől kérek egy puszit!

A lányok elmosolyodtak a legkisebbtől a legnagyobbig és együtt megkerülték azt a tökéletes fát, amely mögött ott állt az az ember, akit Ők mind úgy szerettek.

A nagy puszilkodás után leültek reggelizni. A forró tea, kakaó és aprósütemény mellett az apuka elmesélte nagy kalandját az erdőben, hogy az állatok csak ígéret fejében engedték elhozni neki ezt a fát, miszerint egész télen át visz nekik cserébe elegendő eleséget.

Csodálkozva hallgatták végig ezt a valószínű történetet.

A csodás reggeli után mindenki nekilátott saját dolgának.

A kislányok megmosakodtak, szépen felöltöztek, rendet raktak a szobájukban, majd segédkeztek édesanyjuknak a konyhában sütni, főzni és mézeskalácsot díszíteni.

Az édesapa pedig megfaragta a fa tövét aztán pedig odakint ellapátolta a friss havat az útról. Izgalommal telt az idő és folyt a lázas készülődés a szentestére. Kora délután az ünnepi ebéd csodás ízeiben merült el a család valamennyi tagja és az anyukát nagyon megdicsérték. A bőséges ebéd után együtt díszítették fel a fát a nagyszoba ablakánál, aztán mindenki jól felöltözött, csizmát húzott, hogy egy kellemes közös sétával töltse el a délutánt. Ám mielőtt elindultak volna, a kis hölgyek visszaszaladtak és rövid idő elteltével teli kosárkákkal tértek vissza.

- Ezt visszük az erdőbe, ahogy azt megígérted az állatoknak apa! - mondták szinte egyszerre.

A szülök egymásra néztek és összemosolyogtak, apu pedig bólintott, hogy jól van.

Odakint nagy pelyhekben hullt a hó és a tájat ellepte a téli takaró.

A gyerekek türelmetlenül előre siettek.

Az anyuka utánuk szólt:

- Várjatok! Bent felejtettem a kesztyűmet, csak egy pillanat.

Így is történt, nemsokára visszatért és máris a lányok után siettek, akik már az erdő szélénél jártak. Onnan együtt mentek tovább be a sűrűbe.

- Na, innét hoztam a fát! - mondta az apa.

- Hát akkor talán itt kellene hagyni az eleséget! - szólt az édesanya.

A kislányok így is tettek és kiszórták, amit korábban otthon a kamrában összeszedtek.

- És mikor jönnek érte az állatok? - kérdezték.

- Hát, majd ha mi elmentünk innét, ugyanis félnek az emberektől. - magyarázta az apuka.

Elindultak visszafelé, de a kerülő úton, hogy a lányok kijátszhassák magukat a nagy hóban. Amíg a szülők egymásba karolva beszélgettek a gyermekek hógolyóztak egy jót.

Már sötétedett, amikor haza értek.

A karácsonyfa fényei szépen világítottak az ablakban.

- Hú de jó itthon a melegben! - szólta el magát az anyuka.

A kislányok belestek a nagyszobába és izgatottan kiáltozni kezdtek:

- Jaj, Istenem!

- Itt járt a Jézuska!

- Gyertek gyorsan!

- Nahát! - csodálkozott az apuka és az anyuka és mire beértek a szobába a lányok már bontogatni kezdték volna az ajándékokat, ám ekkor az apjuk rájuk szólt határozott, de kedves hangján:

- No-no! Előbb imádkozzunk és köszönjük meg a jó Istennek, hogy szeretetben, békességben és biztonságban élhetünk.

 Amikor ez megtörtént a csomagolópapírok csak úgy szálltak szanaszéjjel a magasba az öröm hangjai betöltötték az egész otthont és valamennyiük szívét.

Mindenkin látszott, hogy nagyon boldog és nem csupán az ajándékok miatt, hisz azok semmit sem érnének szeretetteljes család nélkül, amit semmi sem képes pótolni.

Vége.

Ezelőtt is sokszor láttam már sírni édesanyámat, de ez most más volt!

Csupán két fájdalommal teli könnycsepp csordult ki fátyolos szeméből és gördült le betegségtől elgyötört arcán.

Csendben megöleltük egymást mi hárman, abban a hideg, dohos, sötét bérlakásban, miután ezzel a mesével ajándékozott meg minket drága édesanyánk december 24.-én, melyet minden erejét összeszedve az utolsó gyertyaláng fényénél írt nekünk.

Másnap két kocsi érkezett.

Az egyik fehér volt és értünk, gyerekekért  jött, hogy elvigyen minket az árvaházba.