A MAGYAR KULTÚRA NAPJÁN

 

   Általában az alkalomhoz illő saját verssel szoktam gondolataimat megosztani ezen a jeles napon, de most nem ezt teszem. Nem azért, mivel lírában nem lenne mondanivalóm, hanem azért, mert manapság elég sok olyan jelenséget tapasztalok az iskolai tankönyvekbe bekerült kortárs költészetből merítve, ami nem csak engemet, hanem a magyar Társadalom nagy részét is megossza ugyanúgy, mint a politika. Nem akarok ünneprontó lenni és éppen ezért természetesen tiszteletben tartom alkotó társaim műveit, hiszen erről legtöbb esetben nem is Ők tehetnek. Az Ő felelősségük csupán csak annyi, hogy ilyen jellegű alkotások kikerülnek az irodalmi munkásságukból, ami talán nem éppen tananyagba illő lenne. Ha valaki itt figyelmemmel kísérte az elmúlt években legtöbbször az Általános Iskolai tananyagba bekerült „remekműveket”, tudja, miről van szó.

     Természetesen a kultúra nem csak irodalomról szól, de engedtessék meg nekem, hogy csupán erről szóljak, mert talán ehhez konyítok valamicskét az eddigi irodalmi „munkásságom” alapján. Szomorú vagyok, mikor ezeket írom, mert számomra az alkotói szabadság nem azt jelenti, hogy szabadossá váljék a leírt szó, amely mondatokká összefonva valamit próbál átadni a befogadó, az olvasó számára. Soha nem mondtam azt, nem is írtam ilyesmit, hogy az én lírikus és prózai írásaim példaértékűek, hibátlanok volnának, mert ezt nem az én tisztem eldönteni, hanem majd az olvasó pro és kontra elmondja, ha elmondja róla a véleményét, vagy csupán szó nélkül elmegy mellette, miután elolvasta.

    Nagy elődeim, az Irodalom Magyar és Külföldi Klasszikusait ma is szívesen olvasom még akkor is, ha ma már néha megmosolyognivaló az, amiről néha az akkori követelményeknek megfelelően írtak. Nyilán a maguk korában az Ő műveiket is kritizálták, ócsárolták, vagy éppen egekig magasztalták annak alapján, hogy számukra mit nyújtott a leírt vers, vagy próza. Azért, hogy megértse az olvasó, hogy miről beszélek, ezen a jeles napon, most általam nagyra becsült költők műveiből hozok ide egy kis válogatást, a teljesség igénye nélkül. Természetesen ezek közül egyik sem olyan, amelyet meg kellene mosolyogni valakinek, sőt… Abban persze nem vagyok biztos, hogy a megidézett művek elnyerik mindenki tetszését, hiszen emberből vagyunk Mindnyájan és hát az ízlések és pofonok is különbözőek, mint tudjuk. Természetesen most a Magyar Jelesek közül válogattam.

   Legelőször Kölcsey Ferenc remekművével illik kezdeni:

 

Himnusz

A magyar nép zivataros századaiból

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors, akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád³
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben:
Most rabló mongol⁴ nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában.
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.

Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek:
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Szánd meg, Isten, a magyart,
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

 

Kölcsey Ferenc

 

Ezt követi Mécs László egyik szép verse. Szerencsém volt a nagyszerű papköltőt személyesen is ismerni.

 

KÓBORLÓ ELŐDÖM

 

Rólad gondolkozom hideg őszi estén,

 kóborló elődöm, Tinódi Sebestyén,

 te is keseregtél végvárak elestén,

 míg nemzeted vérzett fájdalmak Keresztjén.

 

 Akkor is szörnyű volt az idegen éhség,

 magyar föld kellett, magyar föld és szépség,

 telhetetlen zsákú volt török, német népség,

 akkor sem segített végvári vitézség.

 

 Nemcsak a föld oszlott a négy égi tájra,

 de szétrepedezett a lelkek világa,

 de szétszakadozott Krisztus királysága,

 keresztény keresztényt ahol fogta, vágta.

 

 Egy kicsiny lehellet fene vihart ellett,

 Ennek szultán kellett, annak császár kellett,

 ördög-fával gyújtott magyar magyar mellett

 s idegen: pecsenyét sütött a tűz mellett.

 

 Akkor a végvárak sorra mind elestek

 Te a sok szomorú helyet felkerested,

 krónikád a hősről példaképet festett

 s máshol feltüzelted az alvót, a restet.

 

 Beálltál krónikás kóbor lantolónak,

 urak lakomáján ország-ragasztónak,

 amennyi ereje van az igric-szónak:

 egységben az erő és erőben a holnap.

 

 Egy legyen a magyar és egy a keresztyén,

 ezt hirdette lantod, Tinódi Sebestyén,

 ím ezt hirdetem most, végvárak elestén

 amíg fajunk vérzik fájdalmunk keresztjén.

 

 Te még lovon jártál, lovon jött reátok

 a török, a német, s minden magyar átok,

 - mi már gyorsvasúton - s a pokol kitátott

 torkából vonaton jött a magyar átok.

 

 Autón, vonaton széjjelszaladt minden,

 ami itt egyesült ezeréves hitben.

 összeszedni mindent ki tudna még itten?

 Csúnyán megvert minket a haragvó Isten.

 

 Kálvin Debrecenje s pápás Pannonhalma

 farkasszemet néznek, egynek sincs nyugalma,

 magyarnak magyaron van csak diadalma

 s gyűlöletet őröl a magyarok malma.

 

 Mikről te nem tudtál: új bajok riasztnak,

 örök ellenség a szegény s a gazdag,

 mindkét oldalon fegyverek virrasztnak

 s rakatran rothad a híres magyar asztag.

 

 Kóbor lantos lettem, lantomnak szavára

 figyelt már Kolozsvár, figyelt már Patak vára,

 Munkács, Ungvár, Pozsony, Léva, Losonc vára,

 a magyar vágyaknak voltam a futára.

 

 Ragasztója lettem minden széthullónak:

 amennyi ereje van az igric-szónak,

 amennyit kimenthet egy kis élet-csónak,

 ha világra szóló árvizek bomolnak.

 

 Az én ragasztékom Krisztus ragasztéka:

 szeretetet tömök szörnyű szakadékba,

 szeretet lámpását viszem szurdékba,

 szeretet lámpását viszem a kastélyba.

 

 A csíki virágok méze édességes.

 Bakonyi, sárosi virág méze édes:

 legyen minden lélek magyar mézre éhes,

 magyarok, épüljön az új magyar Méhes!

 

 Lehetünk szétvágva harminchét határba

 s hordhatjuk a mézet közös kaptárba,

 csak a Méhes álljon ragyogón, kitárva

 új határok felett minden égi tájra.

 

 Autón, vonaton széjjelszaladt minden,

 megújult lelkekben megújulhat minden,

 csak a Méhes álljon fényességes hitben,

 szegény magyarokat segítse az Isten!

 

 1930

 

Mécs László

 

 

Következő kedvencem Gyóni Géza és az alábbi költeménye:

 

CSAK EGY ÉJSZAKÁRA…

 

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

A pártoskodókat, a vitézkedőket.

Csak egy éjszakára:

Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,

Mikor a halálgép muzsikál felettünk;

Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,

S gyilkos ólom – fecskék szanaszét röpködnek.

 

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

Gerendatöréskor szálka – keresőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát

S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák;

Robbanó golyónak mikor fénye támad

S véres vize kicsap a vén Visztulának.

 

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

Az uzsoragarast fogukhoz verőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor gránát – vulkán izzó közepén

Úgy forog a férfi, mint a falevél;

S mire földre omlik, ó iszonyú omlás, -

Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

 

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

A hitetleneket s az üzérkedőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor a pokolnak égő torka tárul,

S vér csurog a földön, vér csurog a fáról

Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben

S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…

 

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.

Csak egy éjszakára:

Vakító csillagnak mikor támad fénye,

Lássák meg arcuk a San – folyó tükrébe,

Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,

Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet.

 

Küldjétek el őket csak egy éjszakára.

Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára.

Csak egy éjszakára:

Hogy bújnának össze megrémülve, fázva;

Hogy fetrengne mind – mind, hogy meakulpázna;

Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,

Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

 

Krisztusom mi kell még! Véreim, mit adjak

Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!

Hogy esküdne mind – mind;

S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert

Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az istent:

Magyar vérem ellen soha – soha többet!

- Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

 

(Przemysl, november.)

 

Gyóni Géza

 

Talán nem mindenki tudja, vagy tudta Néhai Dr.Kerekes Károly Zirci Ciszter Apátúrról, hogy nemcsak kiváló Egyházfő, hanem remek lírikus is volt. Hazai, Bakonyi verse a következő, amely az egyik kedvencem Tőle:

 

AZ EMLÉKEZÉS VÁRAINÁL

 

A zirci – Bakonybéli kirándulás

emlékére 1994. június 4 – én

 

Tudjátok – e, ti földi vándorok,

civil turisták, szent zarándokok:

Ha egy – egy monostorba téved lábatok,

az emlékezés váraiban jártatok!

 

A szép emlékezés – örök jelen,

itt egy a véges és a végtelen:

Az ember múltja és jövője egy velem,

s az örök élet titkát így megsejthetem!

 

Itt minden él, mindennek szíve van,

ki ezt érti, sosem boldogtalan:

a kőnek, fának, könyvnek ezer titka van,

„fogadj szívedbe,” – ezt susogják hangtalan.

 

Őrállóink, jövőnk forrásai,

ne szűnjetek meg minket áldani:

Ti vad Bakony szívének szent oltárai,

Zirc és Bakonybél, ti emlékezés várai!

 

Dr. Kerekes Károly

 

Természetesen nem hagyhatom ki a kiváló Erdélyi költő Wass Albert, általam leggyönyörűbbnek tartott versét sem:

 

Üzenet haza

 

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

 

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

 

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

 

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.

 

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

 

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

 

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
a s víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.

 

Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

 

Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.

 

Wass Albert

 

Bajorerdő, 1948.

 

Nem hagyhatom ki a legnagyobb szókinccsel rendelkező Arany Jánost sem a sorból:

 

A WALESI BÁRDOK

 

Edward király, angol király

Léptet fakó lován:

 Hadd látom, úgymond, mennyit ér

A velszi tartomány.

 

 Van-e ott folyó és földje jó?

Legelőin fű kövér?

 Használt-e a megöntözés:

A pártos honfivér?

 

 S a nép, az istenadta nép,

Ha oly boldog-e rajt’

 Mint akarom, s mint a barom,

Melyet igába hajt?

 

 Felség! valóban koronád

Legszebb gyémántja Velsz:

 Földet, folyót, legelni jót,

Hegy-völgyet benne lelsz.

 

 S a nép, az istenadta nép

Oly boldog rajta, Sire!

 Kunyhói mind hallgatva, mint

Megannyi puszta sir.

 

 Edward király, angol király

Léptet fakó lován:

 Körötte csend amerre ment,

És néma tartomány.

 

 Montgomery a vár neve,

Hol aznap este szállt;

 Montgomery, a vár ura,

Vendégli a királyt.

 

 Vadat és halat, s mi jó falat

Szem-szájnak ingere,

 Sürgő csoport, száz szolga hord,

Hogy nézni is tereh;

 

 S mind, amiket e szép sziget

Ételt-italt terem;

 S mind, ami bor pezsegve forr

Túl messzi tengeren.

 

 Ti urak, ti urak! hát senkisem

Koccint értem pohárt?

 Ti urak, ti urak!… ti velsz ebek!

Ne éljen Eduárd?

 

 Vadat és halat, s mi az ég alatt

Szem-szájnak kellemes,

 Azt látok én: de ördög itt

Belül minden nemes.

 

 Ti urak, ti urak, hitvány ebek!

Ne éljen Eduárd?

 Hol van, ki zengje tetteim —

Elő egy velszi bárd!

 

 Egymásra néz a sok vitéz,

A vendég velsz urak;

 Orcáikon, mint félelem,

Sápadt el a harag.

 

 Szó bennszakad, hang fennakad,

Lehellet megszegik. —

 Ajtó megől fehér galamb,

Ősz bárd emelkedik.

 

 Itt van, király, ki tetteidet

Elzengi, mond az agg;

 S fegyver csörög, haló hörög

Amint húrjába csap.

 

 „Fegyver csörög, haló hörög,

A nap vértóba száll,

 Vérszagra gyűl az éji vad:

Te tetted ezt, király!

 

 Levágva népünk ezrei,

Halomba, mint kereszt,

 Hogy sírva tallóz aki él:

Király, te tetted ezt!”

 

 Máglyára! el! igen kemény —

Parancsol Eduárd —

 Ha! lágyabb ének kell nekünk;

S belép egy ifju bárd.

 

 „Ah! lágyan kél az esti szél

Milford-öböl felé;

 Szüzek siralma, özvegyek

Panasza nyög belé.

 

 Ne szülj rabot, te szűz! anya

Ne szoptass csecsemőt!…”

 S int a király. S elérte még

A máglyára menőt.

 

Arany János

 

Az egykori Pápai Református Kollégium diákja Kozma Andor sem maradhat ki az általam összeállított sorból az alábbi szép versével:

 

A KARTHÁGÓI HARANGOK

(Ajánlva a pápai diákoknak)

 

A pápai öreg kollégyiom terme
Csupa vén diákkal zsúfolásig telve.
Ajkuk néma, mint a faragott képnek,
Pedig verekedő, vad fickók lehetnek:
Több homlokon, arcon, beforradt sebhelyek:
Kemény, hideg-vasra valló emlékjelek;
Van, kinek hiányzik fél keze, fél lába...
Ilyenek is járnak Pápán iskolába.

Ki históriában kutat világeszmét,
Tudós Bocsor István professzor tart leckét.
Tavaly Debrecenben még Enyéng követje,
Alig egy fél éve még tömlöcre vetve,
Most Bécs kegyelméből, rendőrtől figyelve,
Ismét katedráján a hatalmas elme.
Tilalmas részére a honi történet,
Hanem Karthágórul s Rómárul beszélhet.
Im, beszél is bőven ékesszavú ajka,
Visszatért diákok szomjan csüggnek rajta.

...S a dicső Karthágó – mondja a professzor –
Végső diadalra keseredett ekkor,
Ezeréves múltját üti vala arcul,
Hogyha lemond gyáván a rátukmált harcrul.
Maga dölyfös Róma egyedül ha támad,
Nem győz hős haragján Karthágó hadának.
Barbár Massinissa, gaz numid szövetség,
Ez pecsételé meg Karthágó elestét.

Ám Karthágó népe a bús végveszélyben
Nagyszerű halálra buzdult fel kevélyen.
A nemzeti zászlók lobogtak kibontva,
Tódultak alájuk, nőtt a had naponta,
Karthágói férfit asszony nem marasztott,
Hont védeni mentek urak és parasztok,
Kereskedőt üzlet, mesterembert szerszám
Nem kötött le többé – beálltak ezerszám.
S a gyönge diákok az iskola padját,
Fegyverért esengve önként odahagyják...
Ó, boldog ifjak, ép erős legények,
Mint irigylik őket rokkant lábú vének!
S ezek is elmentek, nem sujthatva mással,
Sujtani az ellent bátor, bölcs tanáccsal.
Talpra pun! Fegyverre! Ne hagyd őshazádat!
Nincs kard? – Egyenesre igazítsd kaszádat!
Nincs elég húr ijjra, hogy nyilad röpítsed? –
Van hajuk a nőknek, kösd rá s azt feszítsed!
Lelkes honleányok örömest lenyírják, –
S szereli aranyhúr a harcosok ijját.
De a hadhoz pénz kell s Karthágónak nincs már,
Rég rabolja Róma, kiürült a kincstár.
Karthágói delnők, hires csodaszépek,
Viselnek gyémántot, igazgyöngyös éket,
Smaragdot, rubintot, zafirt, ametisztet,
Napkeleti topázt, díszét minden dísznek –
S most leszedik sorra, ami rajtuk drága
S közkincsül teszik le honuk oltárára.
Ó, szent hazafiság magasztos tűz-láza!
Az egész Karthágót felgyújtja, felrázza.
Mindent a hazáért!...S ki-ki egyet értett:
Sem isten, sem ember – első a közérdek!
Bástyakőért tornyot, templomot döntöttek
És a harangokból ágyúkat öntöttek!...

Mily prelekció ez? Ugy zeng, mint az égbolt...
Eszmél a professzor, elhallgat, – elég volt.
Hogy is volt? – Karthágó, harangok és ágyú...?
Mily anakronizmus, tudatlan és bárgyú!
S mégis a teremben nem mosolyog senki,
Csönd van... tüzes arcok... s könnyezik mindenki.
Nem szól a professzor; ha még szólna: torkán
Kitörne, mely fojtja, a zokogás-orkán.
Ül sokáig némán, sóhajt keserveset:
„S Karthágó – elesett.”

 

Kozma Andor

 

1909

 

 

Papp – Váry Elemérné (Sziklai Szeréna) sem hiányozhat a sorból az alábbi versével:

 

HITVALLÁS

 

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,

Hiszek egy isteni örök igazságban,

Hiszek Magyarország feltámadásában.

 

Ez az én vallásom, ez az én életem,

Ezért a keresztet vállaimra veszem,

Ezért magamat is reá feszíttetem.

 

Szeretném harsogni kétkedők fülébe,

Szeretném égetni reszketők lelkébe,

Lángbetűkkel írni véres magyar égre:

 

Ez a hit a fegyver, hatalom és élet,

Ezzel porbazúzod minden ellenséged,

Ezzel megválthatod minden szenvedésed.

 

E jelszót ha írod lobogód selymére,

Ezt ha belevésed kardod pengéjébe,

Halottak országát feltámasztod véle.

 

Harcos, ki ezt hiszed, csatádat megnyerted,

Munkás, ki ezt vallod, boldog jövőt veted,

Asszony, ki tanítod, áldott lesz a neved.

 

Férfi, ki ennek élsz, dicsőséget vittél,

Polgár, ki ezzel kelsz, új hazát szereztél,

Magyar – e szent hittel mindent visszanyertél!

 

Mert a hit az erő! Mert aki hisz, győzött,

Mert az minden halál és kárhozat fölött

Az élet urával szövetséget kötött.

 

Annak nincs többé rém, mitől megijedjen,

Annak vas a szíve minden vésszel szemben,

Minden pokol ellen, mert véle az Isten!

 

Annak lábnyomán zöldül a temető,

Virágdíszbe borul az eltiport mező,

Édes madárdaltól hangos lesz az erdő.

 

Napsugártól fényes lesz a háza tája,

Mézes a kenyere, boldogság tanyája,

Minden nemzetségén az Isten áldása.

Magyar! Te most árva, elhagyott, veszendő,

Minden nemzetek közt lenn a földön fekvő,

Magyar, legyen hited s tiéd a jövendő.

 

Magyar, legyen hited és lészen országod,

Minden nemzetek közt az első, az áldott,

Isten amit néked címeredbe vágott.

 

Szíved is dobogja, szavad is hirdesse,

Ajkad azt rebegje reggel, délben, estve,

Véreddé, hogy váljon az ige, az eszme:

 

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,

Hiszek egy isteni örök igazságban,

Hiszek Magyarország feltámadásában!

 

Papp – Váry Elemérné (Sziklai Szeréna)

 

FORRÁS: NAGYMAGYARORSZÁGÉRT!  LEGSZEBB HAZAFIAS KÖLTEMÉNYEK GYŰJTEMÉNYE 1918 – 1926 DEBRECEN VÁROSI NYOMDA 1926

 

Radnóti Miklóst sem hagyhatom ki, hiszen olyan szépen beszélt hazánkról a következő versében:

 

NEM TUDHATOM

 

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

 nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

 kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

 Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

 s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

 Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

 egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

 tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

 s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

 a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

 Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

 s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,

 annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

 de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,

 az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

 míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

 erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

 a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

 s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

 az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

 piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

 s a gyárak udvarában komondor hempereg;

 és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

 a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

 s az iskolába menvén, a járda peremén,

 hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

 ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

 nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

 

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

 s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

 de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

 és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

 világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

 míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

 s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

 

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

 

Radnóti Miklós

 

Ha valaki azt hitte volna, hogy Petőfi Sándort kifelejtem, az tévedett volna, hiszen a Nemzeti Dalt sem maradhat ki a rövid összeállításomból:

 

NEMZETI DAL

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!
A magyarok Istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok Istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok Istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk!
— Ide veled, régi kardunk!
A magyarok Istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy híréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok Istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok Istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

(Pest, 1848. március 13.)

 

Petőfi Sándor

 

Végezetül, hiszen én is csak emberből vagyok és elfogult is lehetek egy kicsit, Áldott Emlékű Édesapám Nagy Bálint Parasztköltő egyik gyönyörű versével zárom ezt a kis szubjektív vers összeállításomat:

 

BAKONY, TE SZÉP HAZÁM

 

Hogy imádjalak, hogy szeresselek,

Nincs elég húr, lélek múzsafán.

Hol az ősfák dallal köszöntenek,

Fogadj fiadnak, Bakony, szép hazám!

Szűkebb hazámnak édes kebelén

Édes álomra fejem hajtom én.

 

Mikor a tavasz ontja illatát,

Fakad a rügy, kíséri lágy zsongás,

Ezer madár zengeti szép dalát,

Édesen cseng a patak – csobogás,

A nagy, csodás Természet átizen,

Erdők lelke szól –pihen a szívem.

 

Vagy, amikor jön a nagy Hervadás,

Zúgva, mintha minden fa elmenne,

A hegyek ormán nagy a jajgatás,

Leszáll az ősz vad, tépő szelekkel,

Elnézném fájón, örökké talán

Tépett koronád, Bakony, szép hazám.

 

Jártam Kárpát, Alpesek tájait,

Odaát a nagy székely hegyeket,

Szedtem a havasok virágait,

Lobogni láttam a pásztortüzeket,

De egy fa se zúg oly szépen,

Mint szép Bakony – hazám sűrűjében.

 

Letűnt idők drága emlékeként

Ódon vár roskad vén sziklatetőn.

Bús századok zivataros egét

Hányszor látta zokogva, szenvedőn.

Most ifjak bújnak itt – csók és virág-,

Mindenem vagy, szép bakonyi világ!

 

Ledőlt oltárképek forrás felett,

Hol Istent imádtak pogányhiten,

Vadnak adnak most nyugvó helyet,

Ha szomjat olt csörgedező vízen.

Valaha rég, ha feljött a holdfény,

Lovát itatta itt Koppány vezér.

 

-Bár lenne sorsom, könnyes, alázott,

Nem, nem mennék én innen sehova.

Bölcsőmre ősrengeteg vigyázott,

Nem lehetnék hűtlen soha, soha.

Itt érjen el utolsó éjszakám,

Karjaidban, Bakony, te szép hazám.

 

Nagy Bálint

 

KEDVES BARÁTAIM!

 

   A Magyar Kultúra napján én ezzel a kis összeállítással szerettem volna hozzájárulni ahhoz, hogy a Kultúra szerves részét képező líra se menjen feledésbe és nem baj, ha néha visszanyúlunk a Klasszikusainkhoz sem.

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2016. 01. 22. Péntek Délután 14: 31

 

Megjegyzések