ÓVODAI SZÖKEVÉNYEK.

Edina lányom már hat évesen is ilyen vagány volt

       1984 – es esztendőben jártunk akkor, lassan közeledve az Nyári Iskolai és Óvodai szünethez. Akkoriban a Zirci „régi” Óvoda drótkerítésén már akkora lyuk tátongott a kapubejárattól jobbra, hogy azon egy kisgyermek is könnyűszerrel ki tudott volna mászni. Sürgették már többször a kijavítását az ott dolgozók, de a patronáló üzem szocialista brigádjának tagjai csak nem akartak odaérni. Senki nem sejtette akkor még, hogy ennek majdnem beláthatatlan következményei lesznek.

         A személyi igazolványomban mindig magamnál szoktam hordani kislányaim fényképeit. Ebéd után azon a bizonyos napon, mikor visszaültem az íróasztalhoz, ismét elővettem a képeket és kedvtelve gyönyörködtem mosolygós arcocskájukban. A nagyobbik lány most az általános iskola ötödik osztályába jár, a kicsi pedig nagycsoportos óvodás. Ősszel Ő is elkezdi a betűvetés tudományát az iskolában. Nagyon készül már, mert nem fogja fel, hogy ott nem csak játékból áll a világ. Most még ártatlanul mosolyog a fényképen, de vajon hamarosan miről fog majd beszámolni, ha hazaérkezik? Miről fog mesélni akkor, amikor a nehéz hátitáska meggörbíti kis testét?

         Ebben a pillanatban a telefon berregése kizökkentett az álmodozásaimból. A kagylót felemelve hangosan beleszóltam, de amit hallottam, attól szinte földbegyökerezett a lábam. A feleségem izgatott, síró hangon közölte velem, hogy az óvodából másodmagával eltűnt a kislányunk. Most szólt neki az óvónő, hogy sehol nem találják őket. Ebédnél vették csak észre, hogy hiányzik a helyük az asztalnál. Keresték őket az épület minden zugában, az udvaron, az utcán. Kétségbeesetten rohangáltak fel és alá, de a csöppségek nem kerültek elő. Ekkor mertek csak kiszólni a feleségemnek az üzembe. Fél kettő körüli időpont volt akkor.

         Próbáltam megnyugtatni, hogy ne gondoljon mindjárt a legrosszabbra. Megígértem neki, hogy azonnal intézkedem a rendőrség fele is az eltűnésükkel kapcsolatban. Előtte azonban még felhívtam az óvodát, ahol sírva közölték velem is a hírt: Sajnos még mindig eredménytelen a kutatás!  Mintha a föld nyelte volna el a kislányokat. Ezt követően értesítettem a rendőrséget, ahol megígérték, hogy beindítják a keresést.

         Gondolkozni kezdtem azon, hogy vajon hova mehettek a csöppségek? Személyes találkozásunkkor az egyik dadának eszébe jutott, hogy Edina sokszor mesélt arról, hogy a Mamához el szokott menni busszal Szentkirályra (Bakonyszentkirályról van szó, Zirctől Győr irányában). Ez az információ ötletet adott ahhoz a képtelennek tűnő elgondoláshoz, hátha gyalog nekiindultak a 16 kilométerre lakó Nagymamához. Vajon egy hat éves gyermek képes lehet arra, hogy kis fejecskéjében ilyen ötlet megfoganjon?

         Amíg ezeken tűnődtem, megérkezett a feleségem is a főnökével, aki kocsijával rendelkezésünkre állt a kereséshez. Azt is megígérte, ha nem találjuk meg őket, a délutános műszak dolgozói csatárláncba állva átfésülik a környéket. Amennyiben igaznak bizonyulna a feltevésünk, meg kell próbálni a feltételezett szökési útvonalukat követni. Az első nyomra mindjárt Kardosréten bukkantunk. Valaki látta, hogy egy fiatalasszony beszélt két hasonló korú kislánnyal, mint amilyeneket mi is kerestünk. Az asszony a felmutatott fénykép alapján határozottan felismerte Edinát.

        -Igen ő az. Tőle hallottam, hogy mennek a Mamához Szentkirályra.

        -Nem volt magának gyanús, hogy két kisgyermek gyalog elinduljon, egyedül ilyen nagy távolságra?

        -Kérdeztem tőlük hogy elengedtek - e a szüleitek, de a maga kislánya azt mondta hogy tudnak róla.

        -Ne haragudjon asszonyom, maga ilyen naiv volt és elhitte ezt? Inkább itt kellett volna marasztalni őket és értesíteni bennünket! – azzal mérgesen bevágtam magam mögött az utcára nyíló kisajtót.

        Tovább indulva körbejártuk Kardosrét határát, de sehol nem akadtunk a kis szökevények nyomára. Kétségbeesetten, de kitartóan, a főúton lépésben haladva figyeltük, nincs e valami áruló nyom, vagy jel, ami kis reménysugarat adna a számunkra.

         Szülőfalumba érve a szüleim mikor megtudták, hogy elveszett az unokájuk, annyira kétségbeestek, hogy alig lehetett őket megvigasztalni. Édesapám, aki az én gyermekkoromban engem még a térdére sem ültetett, (nem nagyon volt szokás paraszt családoknál elkényeztetni a gyermekeket) az unokáinak még négykézlábra is állt, úgy játszott velük. Most azonnal riasztotta az ismerősöket, rokonokat és Szentkirály, Csesznek környékén, megindították a gyermekek felkutatását. A szomszéd falu körzeti megbízott rendőre éppen ott járt motorkerékpárral. Azonnal felajánlotta segítségét a keresésre.

        Ezek után mi is jobbnak láttuk, hogy visszainduljunk Zircre, hátha vannak ott is újabb fejlemények a gyermekekkel kapcsolatban. Útközben nagylelkű fuvarosunk a következőket mondta:

        -Nincs mit tenni ezek után. Amikor magukat letettem Zircen, azonnal riasztom az embereket és elindulunk átfésülni a környéket. Félek, ha nem ezt tesszük, ránk esteledve nehezebb lesz megtalálni a kislányokat. Ebben maradtunk. A városba érve előbb odamentünk az óvodához érdeklődni. Sírva, egymást túlkiabálva újságolták, hogy előkerültek a kis szökevények. Akkor még nem voltak mobiltelefonok, hogy tudtak volna bennünket értesíteni. Mindketten épen és egészségesen ott vannak a rendőrségen.

        A jó hír hallatára mázsányi nehéz kő esett le a szívünkről. Ennél nagyobb öröm talán az életben soha nem fog bennünket érni. Gyorsan odahajtottunk a Rendőrőrsre, ahol már a két megszeppent csemete csendben üldögélt a széken. Felejthetetlen pillanat volt, amikor az ajtón belépve kis Edinánk hozzánk szaladva a nyakunkba borult. Érdekes módon, könnycseppet nem láttam a szemében. Sőt, egy kicsit mintha még durcás is lett volna. Úgy nézett ki, mintha még neki állna feljebb. Mintha az egész világra haragudott volna azért, hogy ezt a kis kirándulást ilyen tragikusan fogjuk fel. Arcocskáját, nyakát megfogta a nap sugara. Izzadt, maszatos volt a kis pofikája társnőjével egyetemben.

        A nagy örömben hogy előkerült, meg sem fordult a fejünkben a dorgálás, a büntetés. Évikét azonban megpofozta az anyukája a szemünk láttára. Mi pedig a megkerült csöppséget kézen fogva, örömmel vezettük ki az épületből. Természetesen megköszöntük a rendőrök áldozatkész fáradozását.

Haza! Haza! Csak ez járt most a fejünkben. Megkerült szeretett gyermekünk, most ez a lényeg. Otthon próbáltuk faggatni a történtekről, de a kislány makacsul hallgatott. Nem akart mondani egy árva szót sem a kalandjaikról. Jobbnak láttuk akkor, hogy egyelőre nem faggatjuk tovább. Nála is le kell tisztulni az átélt eseményeknek ahhoz, hogy beszélni tudjon róla. Talán egyszer majd magától is elmond mindent. Most végtelenül türelmesnek kell lennünk hozzá.

        Édesanyám szegény mikor megtudta a jó hírt, azonnal jött az első busszal és összecsomagoltatta a kislány holmiját. Edina minden nyáron ott szokott hancúrozni náluk, legalább most ez az időszak egy kicsit előbb kezdődik. Rövidesen úgyis vége szakad a szabad életnek akkor, amikor ősszel az iskolában neki is becsöngetnek. Meg is jegyezte szegény, hogy miért viszi már el most az unokáját:

        -Mit gondoltok! Csak nem tesszük kis szegénykémet egy újabb kísértésnek? Az lesz a legjobb, ha minél előbb elfelejti ezt a kis kalandot.

         Egy héttel később mikor elmentünk Edináért, Édesanyám már részletesen beszámolt a történésekről. Az unokája mindent elmesélt neki kis kalandjukról. A szökés a valóságban így történt:

         Már napokkal előbb észrevették a szakadt kerítést, amelyen egy óvatlan pillanatban kimásztak az utcára. Busszal már sokszor járt a Mamáéknál ahhoz, hogy megfigyelje az útvonalat. A 82. sz. főútvonalon haladva ballagtak a tűző napon előre, bátran, lendületesen. Ha autó jött az úton lehúzódtak a szélére, vagy elbújtak a gabonatáblákban. Éhesek, szomjasak voltak, de csak masíroztak előre rendületlenül, egymás kezét fogva. A nap pedig egyre jobban sütötte őket, egyre fáradtabbak lettek.

        Imremajornál már nem bírták tovább. Ott megálltak a kőből épült váróhelyiségnél pihenni. Lefeküdtek a padra, hogy erőt gyűjtsenek a további útra. Aludni is szerettek volna egy kicsit, mint az oviban. Hiába hunyták le kicsi szemeiket, a jövő – menő gépkocsik zajára minduntalan felriadtak. Előjöttek a helyiségből, és tanakodni kezdtek, hogy mit tegyenek most. Ekkor felbukkant egy Zirc felé menő traktor és vezetője megállva, felvette őket. Pöfögve elindultak visszafelé.

         Ebben a pillanatban ért oda a motoros rendőr, aki a leírás és a fénykép alapján felismerte, hogy ők a kis szökevények. Megállította a traktort és az éppen odaérkező autóbuszra feltéve, bekísérte őket a buszpályaudvarra. Ott egy személykocsi vezetőjét megkérte arra, hogy hozza őket utána a Rendőrőrsre. Ezt követően a helyi kollégáknak átadva elbúcsúzott tőlük.

        Így történt a nevezetes eset, hogy két hatéves kis óvodás kislány gyalog útra kelt, hogy meglátogassa a 16 kilométerre lakó egyikük nagyszüleit. Gyermeki szívük nem tudta felfogni azt, hogy milyen bánatot okozhatnak ezzel szeretteiknek.

        A hibás kerítést másnap rekord gyorsasággal megjavították. A nevezetes szökésről a kisvárosban az óta is beszélnek, pedig az eset majdnem 32 évvel ezelőtt történt.

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Gyula. 2016. 01. 31

A fényképen Edina egy évvel az esemény előtt 1983. 01. 10 - én látható