MÉCS LÁSZLÓ BAKONYSZENTKIRÁLYON.

Kiegészített, bővített változata az eredeti írásomnak

    Egy nagyon kedves élményemet szeretném megosztani az olvasókkal, amely máig tartó mély nyomot hagyott bennem. Egy nagyszerű, talán az évek, évtizedek során méltatlanul elhallgatott, mellőzött katolikus papköltővel való találkozásom volt ez az élmény, örökre szóló emlék. Édesapám festőművész barátja, Dr. Koperniczky (Enyi) István (Pisti doktor) 46 évvel ezelőtt, 1970. február 1 – én vendéget hozott mihozzánk Bakonyszentkirályra. Pár szóval az előzményekről, ahogyan később „Pisti doktor” elmesélte Édesapám kérdésére válaszolva, hogy miképpen került hozzánk akkor Mécs Lászlóval, az ismert papköltővel:

   „Hát, kérlek szépen, úgy kerültem oda, hogy itt volt nálam és visszavittük kocsival, az egyik barátommal. Szentkirályon keresztül mentünk és bennem megszólalt a lelkiismeret: ha már keresztülmegyünk Szentkirályon, akkor az én barátomhoz már csak bemegyünk! Így kerültünk akkor oda Hozzád. Találkozzon a két költő, gondoltam. És micsoda egy kedves élmény volt ez a találkozás ugye?”

   A kiváló vendég akkor éppen 75 éves volt. Előtte és sokszor utána is kézbevettem már az évek során az Atheneum Kiadó 1934 – benn kiadott, Mécs László válogatott költeményeit tartalmazó kötetét. Megkapó gyönyörű lírája, ahogyan a hazáról, szerelemről, természetről, virágokról és az édesanyjáról ír.

      Most előttem állt az - az ember, aki a Horthy – rendszerben is népszerűséget tudott szerezni magának merésznek ható szociális kritikájával, a nyomor nyers ábrázolásával. Nagy feltűnést keltett 1942 – benn, a Vigíliában közölt Imádság a nagy Lunatikusért – című Hitler ellenes verse is:

IMÁDSÁG A NAGY

LUNATIKUSÉRT

Népek éje. Halk haláltánc-lanton
játszik a Hold, mint sátáni fantom.

Európa történelme kormos
tornyán egy Holdkóros megy a Holdhoz.

Biztos lépte mintha szállna szárnyán:
glóriázza vérpárás szivárvány.

Bizton lép: holdkórost, égő aggyal
megáldottat véd egy külön angyal.

Jaj a nyárspolgári józanoknak,
kik nem lettek részeg megszállottak,

s úgy indulnak a Holdkóros láttán!
Hős ő, hajszálbiztos, mint a Sátán.

Úgy vezet megszállott milliókat,
mint ki szem- nem-látta földi jót ad.

Európa történelme tornyán
zeng a vér, mint víz esőcsatornán.

Imádkozzunk érte emberek:
„Míg a Holdfantomra rámered,

élünk úgy-ahogy! Most ne vezesse
sorsunk más: költő se, bölcs se, szent se,

meg ne szólítsd, Isten, fel talál
ébredni, s jön a világhalál!”

   1945 után az irodalmi életből visszavonulva Pannonhalmán élt. 1953 – ban koholt vádak alapján letartóztatták, 1956 szeptemberében pedig rehabilitálták. Ezután Budapesten volt káplán, 1961 óta pedig Pannonhalmán él.

     Mikor leült közénk és elkezdett mesélni az életéről, viszontagságairól,(A Bakony rengetegében, Bakonybélben és környékén fa szénégetők között rejtőzködött sokáig) mintha megállt volna körülöttünk az idő. Magával ragadó természetességgel tudott mesélni. Beszélgetés közben édesapám bort töltött a poharába, a költő pedig hozzám fordult e szókkal:

-Fogja meg egy kicsit ezt a poharat fiam! A kéz meleg bort szeretem – azzal a kezembe nyomta a kelyhet.

      Örömmel tettem eleget a kérésének. A hófehér hajú költő a továbbiakban elmondta, hogy több alkalommal járt külföldön az évek során. A kint élő magyar kivándorlók lelkesedéssel hallgatták a verseit, valamint beszámolóját az óhazai viszonyokról.

      Kérésünkre később méltóságteljesen felállt az asztaltól és elkezdett szavalni. Valójában ez a kifejezés őrá nem is illett igazából. Mécs László nem szavalt, ő élte a vers minden rezdülését. Mélyen csengő hangján gyönyörűen jöttek elő a szavak, ahogy Csak ennyi az egész – című verséből idézett:

„És néha sírok reggel, hogy énekeljek este,

s kisírom magamat este, hogy kacaghassak reggel.

Így játszom én a könnyel és kacajjal.

Én nem vagyok hős. Ennyi az egész.

Nem tudtam, hogy ez így lesz, nem kívántam,

De nem siratom vissza azt a kertet!

Valaki engem végtelen szeret,

nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél,

hagyom magam szeretni, mint a gyermek:

s csak ennyi az egész.”

     Mikor elmondta a Királyfi három bánata – című versét, az emlékek hatására könnycseppek jelentek meg a szemében, mert ez a költemény szeretett Édesanyjához szólt:

„A KIRÁLYFI HÁROM BÁNATA

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
A többiek láttak egy síró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.
Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.
Isten tudja, honnan, palástot kerített,
aranyos palástot vállamra terített,
fejem fölé égszín mosolygást derített.
Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.
Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szíve ment előttem előre követnek.
Amíg Ő van, vígan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.
Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?
A másik bánatom: hogyha Ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.
Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.
Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem így is kevés volna.
Hogyha a föld minden szín mézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.”

    Ezt követően leült, majd átvette tőlem a borát és ivott belőle egy kortyot, utána pedig Édesapámhoz fordult a következő szavakkal:

- Pista barátomtól hallottam, hogy a kedves házigazdánk is szokott verselgetni. Hallhatnánk valamit a Bakonyi parasztköltő verseiből is?

     Édesapám először szerényen szabadkozott, de később ő is elmondott a verseiből néhányat a vendég tiszteletére.

Álljon itt most a paraszti hitvallása, ami szintén elhangzott akkor a vendégünk előtt:

„Paraszti mezők küldötte vagyok,

Úgy jöttem, mint vadon termett virág.

Bölcsességem, tudásom nem nagyok,

Nem neveltek engem nagy iskolák.

Ők adtak szívemnek fényt, sugarat,

Szabad mezők a tiszta ég alatt.”

     Utána még elmondta az általam egyik legszebbnek tartott versét, amely így hangzik:

„BAKONY, TE SZÉP HAZÁM

Hogy imádjalak, hogy szeresselek,

Nincs elég húr, lélek múzsafán.

Hol az ősfák dallal köszöntenek,

Fogadj fiadnak, Bakony, szép hazám!

Szűkebb hazámnak édes kebelén

Édes álomra fejem hajtom én.

Mikor a tavasz ontja illatát,

Fakad a rügy, kíséri lágy zsongás,

Ezer madár zengeti szép dalát,

Édesen cseng a patak – csobogás,

A nagy, csodás Természet átizen,

Erdők lelke szól –pihen a szívem.

Vagy, amikor jön a nagy Hervadás,

Zúgva, mintha minden fa elmenne,

A hegyek ormán nagy a jajgatás,

Leszáll az ősz vad, tépő szelekkel,

Elnézném fájón, örökké talán

Tépett koronád, Bakony, szép hazám.

Jártam Kárpát, Alpesek tájait,

Odaát a nagy székely hegyeket,

Szedtem a havasok virágait,

Lobogni láttam a pásztortüzeket,

De egy fa se zúg oly szépen,

Mint szép Bakony – hazám sűrűjében.

Letűnt idők drága emlékeként

Ódon vár roskad vén sziklatetőn.

Bús századok zivataros egét

Hányszor látta zokogva, szenvedőn.

Most ifjak bújnak itt – csók és virág-,

Mindenem vagy, szép bakonyi világ!

Ledőlt oltárképek forrás felett,

Hol Istent imádtak pogányhiten,

Vadnak adnak most nyugvó helyet,

Ha szomjat olt csörgedező vízen.

Valaha rég, ha feljött a holdfény,

Lovát itatta itt Koppány vezér.

-Bár lenne sorsom, könnyes, alázott,

Nem, nem mennék én innen sehova.

Bölcsőmre ősrengeteg vigyázott,

Nem lehetnék hűtlen soha, soha.

Itt érjen el utolsó éjszakám,

Karjaidban, Bakony, te szép hazám.”

    A verseket meghallgatva a deres hajú költő újból felállt és gratulált Édesapámnak:

-Ne szerénykedjék kedves költőtársam! Ezek a versek valóban nagyon szépek. Valamennyi közlésre kívánkozik. Igazi természetesség rejlik minden sorában. Ritka érték ez manapság az egyszerű paraszti verselők körében.

   Fiatalember voltam még akkor, de azért különféle forrásokból már lehetett hallani Wass Albertről, az emigrációban élő Erdélyi költőről és műveiről. Egy időben az egyik legszebb, most már utólag számomra a legszebbnek tartott versével, az „Üzenet haza” cíművel kapcsolatban feltettem neki a kérdést, valahogyan ilyen formában:

-Ne haragudjon, de egy időben lehetett hallani azt, hogy az „Üzenet haza’ – című verset Ön írta. Mi erről a véleménye?

   Az ősz hajú költő erre mosolyogva így válaszolt vissza:

-Nyugodjon meg fiatal barátom. Ismerem a kitűnő tollú Wass Albertnek ezt a versét és én is nagyszerű alkotásnak tartom. Szívesen elvállalnám, de ezt valóban nem én írtam.

    Megköszöntem a válaszát és megnyugodva tudomásul vettem, hiszen az Ő szava ilyen értelemben Szentírásnak számított.

    Ezután még jó sokáig beszélgettünk, majd az idős papköltő búcsúzóul átadott Édesapámnak egy dedikált fényképet, amelyen a következő sorok álltak:

„Amikor születtem, nem jeleztek nagyot

Messiás-mutató, különös csillagok,

csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

Mécs László”

Nagy Bálint kedves költőtársamnak, emlékül szeretettel. Bakonyszentkirály, 1970. február 1.”

    A verseskötetet, amit már fentebb említettem odanyújtottam neki és abba a következőket írta:

„Valaki engem végtelen szeret,

Nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél.

hagyom magamat szeretni mint a gyermek,

s csak ennyi az egész.

Mécs László”

   Drága Édesapám már életében a verses kötetet és a dedikált fényképet is nekem adta, mert tudta, hogy nálam jó helyen lesznek ezek a fontos dokumentumok.

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Gyula. 2016. 02. 01