„AZÉ GYEREKEM, MER ÉN NYÍREM HETENTE KÉTSZER…” Robixos emlékeimből 1968 – 84 között III.


„AZÉ GYEREKEM, MER ÉN NYÍREM HETENTE KÉTSZER…”  Robixos emlékeimből 1968 – 84 között III.

 

 

 

 

 

 

„AZÉ GYEREKEM, MER ÉN NYÍREM HETENTE KÉTSZER…”

Robixos emlékeimből 1968 – 84 között III.

 

 

    Fura egy figura volt Józsi bácsi, de ettől függetlenül az üzemben mindenki tisztelte. Vékonydongájú, alacsony emberke, akinek kovács volt az eredeti becsületes szakmája. Értett a hegesztéshez és mindenféle lakatos, vagy szerelő munkához is. Valószínűleg ennek köszönhette azt, hogy kinevezték csoportvezetőnek a lakatosműhelyben. A szakmai szókincse néha kívánnivalót hagyott maga után, amikor valakinek szólt akár szerszámért, vagy valamilyen alkatrészért. A „bizbasz”, „herkentyű”, vagy „izé”, mindennapos fogalmak voltak az ő egyszerű szótárában, de ez nem jelentette azt, hogy rossz munkát végzett volna. Beosztottai szerették, a főnökei is elégedettek voltak vele. Kedvenc szavajárása volt, hogy „Tököm tudja!” Nem volt véletlen az sem, hogy egy idő után a háta mögött már csak így kajánkodtak a személyéről: „Itt jön a Tököm Józsi.” Abban az időben vasesztergályosként dolgoztam a forgácsoló üzemben. Éppen egy nagy gépen simítófogást végeztem egy hosszú tengelyen, amikor egyszercsak ott termett mellettem Józsi bácsi. Mikor észrevettem, illedelmesen előre köszöntöttem, mire ő viszont és megkérdezte:

-Na, mi van gyerekem! Mit csinálsz? Tengölöket?- Majdnem elnevettem magamat, amikor komolyságot erőltetve az arcomra, válaszoltam:

-Igen, Józsi bácsi. Tengölöket.- Azt még tudni kell, hogy ő csendőr pertuban volt mindenkivel, ami azt jelentette, hogy a nála fiatalabbaknak nem nagyon engedte meg a visszategezést, de ezért egyáltalán nem haragudtunk rá sohasem. Jó magyar ember lévén, természetesen a jó hideg italokkal sem volt ellenséges viszonyban, illetve ott pusztította, ahol csak tudta. Sajnos néha még az is előfordult, hogy a túlságosan kiszáradt torkok gyógyítását munkaidőben is végezték, a titokban becsempészett nedűkkel.

      Ilyenkor egy kicsit erősebbre vette a hangerőt és nagyon szeretett mesélni. Legtöbb történetének pozitív hőse az ő kiváló nagyapja volt, akit előszeretettel hozott fel példaképének. Természetesen ez még nem lett volna baj, mármint a példaképül való állítás, de nem jó szemmel nézték a főnökök, amikor kiderült az iddogálás munka közben. Igaz, azt szokta mondani, hogy nem munkaközben isznak, mert arra az időre abbahagyják, nincs balesetveszély. Nagy kópé volt az üzemben D. Lajos barátom (Sajnos már Ő sem lehet közöttünk Józsi bácsival egyetemben, akivel valószínű az „örök vadászmezőkön” anekdotáznak egy kis jóféle vörösbor mellett), aki a munkahely állandóan szolgálatban lévő, kinevezetlen mókamestere volt. Mindíg hülyült, akármerre járt, néha még a szemtelenséget is felvállalva, pofonok tömkelegét is kockáztatva. Alacsony, kissé sörpocakot eresztő, zömök testalkatú gyerek volt. Kaján vigyorral vette tudomásul azt, mikor a jól összeolajozott kezeivel a műhelyekben jól megcsöcsörészte a lányokat és asszonyokat.  Volt, aki aznap felvett tiszta ruháját cserélhette le, mert Lajos keze nyomai árulkodóan feketéllettek feszes kebelén. Egyébként inkább borivó volt, akinek az arcán is látszott a kipirosodás akkor, mikor már talán egy decinél több gurult le a torkán.

     Mint ahogyan mondottam, nagy kópé volt a Lajos. Harsány hangon beszélt, a szava úgy vágott, hogy szinte az egész üzem területén hallani lehetett, mikor erőteljesen beszélgetett valakivel. Józsi bácsit is előszeretettel macerálta, noszogatta sokszor, hogy meséljen a nagyszerű nagyapjáról:

-Józsi bácsi mesélje el azt, hogy miért is volt olyan kiváló, rendes, bölcs ember a maga öregapja, tudja a szőrök az orralikában!

-Tudod édes gyerekem, azért olyan különleges az én öregapám, mert szőrös az orralika. Ezt én is örököltem tőle, ezért vagyok én is ilyen okos.

-De Józsi bá, hisz magának nem is szőrös az orralika!

-Azé gyerekem, mer én nyírem hetente kétszer!

Különben is menj a fenébe! Ne szekálj te állandóan engemet, mer mindjárt valagbarúglak! - Lajos hangosan elnevette magát és elszelelt, mert nem akarta, hogy tényleg beváltsa a fenyegetését.

       Évekkel később mikor már nem ott dolgoztam, leleményességét, érdekes hozzáállását a munkához, ismételten, csak kissé másként, újból megtapasztalhattam. Közhivatalnokként végezve munkámat, elromlott az irodai lemezszekrényünk zárja. Reggel nyolc órakor telefonon leszóltunk a Városgazdálkodási Üzemhez, hogy küldjenek fel egy szerelőt, aki megjavítja. Talán már tíz óra is lehetett, amikor megérkezett a mester, aki nem volt más, mint Józsi bátyánk. Egy fia szerszám, annyi sem volt nála. Meg is kérdeztem tőle az üdvözlés után:

-Józsi bátyám aztán mivel akarja megjavítani az elromlott szekrényzárat?

-Idefigyelj gyerekem! Nem megy az olyan könnyen. Először fel kell mérni a hibát, aztán majd visszamegyek szerszámért és alkatrészért. – Úgy is történt. Szemrevételezte a szekrényt, majd így szólt:

-Most elmegyek gyerekem, aztán majd kb. egy óra múlva visszajövök, és egykettőre megcsinálom a szekrényedet.- azzal, számomra kissé gyanús imbolygó járásával kiballagott az ajtón. Na, ebből sem lesz ma javítás, gondoltam. Tudniillik a Városgazdálkodási Üzem ahol akkor dolgozott a város szélén volt, a Hivatal pedig a központban. Közbe esik egynémely becsületsüllyesztő intézmény is,(lásd, italbolt stb) amit a mellékelt ábra mutatta, idefelé sem került el a mester.

     Elmúlt egy óra, kettő, közben mi is elmentünk ebédelni, de még mindig nem érkezett vissza. Valamikor délután három körül, kissé ingadozó lépteivel belépett az ajtón. Nála volt ugyan a szerszámosládája, de mikor letette, mindjárt le is ült az egyik székre.

-Egy kicsit kifújom magam, aztán nekiállok gyerekem!

-Jól van Józsi bácsi, csak aztán készüljön is el az a zár még ma.

-Ne izgulj, készen lesz, mire mentek haza.

      Telt múlt az idő, de bizony nem akaródzott nekiállni a munkának. Körülbelül félórát készülődött, végül a következőket mondta:

-Tudod gyerekem, a jó meg a lassú munkához idő kell, de most éppen az idő ehhez már nem elég. Itt hagyom a szerszámokat, reggel majd visszajövök és megcsinálom. – azzal meg sem várva, hogy valamit is szóljak a javaslatához, támolygó lépteivel kiballagott az ajtón. Az is igaz hogy másnap kiválóan elvégezte a javítást, de már valóban nem volt az a lelkiismeretes munka mögötte, mint amikor együtt dolgoztunk a közeli Robixnál évekkel ezelőtt.

   Ettől függetlenül a mai napig is fel tudom idézni a válaszát, amit Lajosnak adott az orr szőrzetével kapcsolatban, hogy:

 

„AZÉ GYEREKEM, MER ÉN NYÍREM HETENTE KÉTSZER!”

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2007. 08. 01

U.I. Lajos Barátom az írás elkészülte után később hagyott itt bennünket, azért módosítottam egy kicsit a szövegben Gyulán 2016. 03. 08 - án


Szerkesztés dátuma: kedd, 2016. március 8. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 363


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: