Március 17-e guzsalyütőnap
mert ekkor hagynak föl végleg a fonással, be kell fejezni a szövést, mert jön a tavaszi munka.
A guzsaly gyakran gazdagon faragott, ritkábban festéssel is díszített rúd, amelyre → fonásnál a rostcsomót felkötik. A díszes guzsalyt alkalmanként → szerelmi ajándékként készítette a legény a lánynak. A guzsalynak magyar nyelvterületen négy fő típusa használatos: a) Az övguzsaly kb. 1 m hosszú. A fonó nő bal karja alatt az övébe dugva vagy bal hóna alatt a karjával magához szorítva rögzíti, így járás közben is tud róla fonni. Az övguzsaly végét ülve fonásnál a padba, székbe e célra fúrt lyukban is szokás rögzíteni. A guzsaly felső kétharmadán a szösz tartására gyakran ágcsonkos, kúpos, gyűrűs, lándzsa és lapát alakú stb. kiszélesedés van. Ma ezt a típust jobbára a délszlávok és a románok használják, így a magyar nyelvterület D-i és K-i peremén, az e népekkel erősen keverten élő magyarságnál fordul elő. – b) A rúdguzsaly az előzőnél jóval hosszabb. Ezt is szokták – ritkán – övbe rögzíteni, de rendszerint ülve, a térdek közé szorítva fonnak róla. Erdély magyarsága, főleg a székelyek használják. – c) A talpas guzsaly kb. másfél m-es rúd, alul egy- vagy kétszárnyas talpba rögzítve. A talpra fonás közben ráülnek, hogy a guzsaly biztosan álljon. A Dunántúl és a Kisalföld kivételével az egész magyar nyelvterületen elterjedt: kétszárnyas formája jobbára az Alföldön és a Felföldön, egyszárnyas formája inkább a Tiszántúl ÉK-i részén és Erdélyben használatos. – d) A székes guzsaly hosszú, sima rúdja egy kis gyalogszék formájú lábazatból áll ki, így a guzsalyt a fonónak nem kell külön rögzítenie. A Dunántúl Ny-i és É-i felében használják a rokka mellé állítva (itt már nincs → guzsalyorsóval való fonás!), valamint a Kisalföldnek a Dunától É-ra eső részén és újabban Szatmárban és Erdélyben is. A négy fő típus között sok átmeneti, ezeket összekapcsoló megoldás van: az övguzsaly lócába szúrása átmenet az öv- és talpas guzsalyok között; a rúdguzsalyt övben is rögzítik; a talpas guzsalyra Erdély némely részein nem ülnek rá, hanem mint a rúdguzsalyt, térdük közé veszik és a talpára rálépnek stb. E négy típusnál az eszköznek a fonó személyétől való függetlenítés iránya figyelhető meg. Egykor – bizonyos reliktumterületeken ma is – úgy fontak, hogy a rostcsomót a fonó még a kezében vagy a hóna alatt tartotta. – A 16–17. sz.-ban Európában néha még a fejére kötötte a fonó a rostcsomót és innen húzta a szálakat. – A magyar guzsaly terminus szláv jövevényszó, de ottani megfelelője nem a guzsalyt, hanem a guzsalyra felkötött rostcsomót jelenti. Mivel a magyar nyelvterületen ma előforduló típusok más-más korban Európa legnagyobb részén használatban voltak, ill. még ma is vannak, ezek egy általános európai eszközfejlődés időbeli rétegeinek tekinthetők, amelyek történeti okokra visszavezethetően a Kárpát-medence különböző tájain konzerválódtak. Az öv- és rúdguzsalyok népi neve mindig guzsaly, a talpasok neve a Duna-Tisza közén, valamint a Tiszántúlon K felé ritkulva gyalogrokka, amelyet kelet felé ismét a guzsaly vált fel, míg a székes formát a Dunántúl Ny-i részén törzsöknek, a középső és K-i részén rokkaszéknek, rokkafának, a Kisalföldön és Erdélyben pedig guzsalynak nevezik. – Irod. Szolnoky Lajos: Az Országos Néprajzi Múzeum guzsalygyűjteménye (Bp., 1951).
Gyakran gazdagon faragott, ritkábban festéssel is díszített rúd, amelyre fonásnál a rostcsomót felkötik. A díszes guzsalyt alkalmanként szerelmi ajándékként készítette a legény a lánynak
Guzsalyas, fonó
Textil alapanyag feldolgozási folyamatok, közösségi, zenés-táncos, szórakoztató megnyilvánulásának megnevezése. Azaz fonó.
A kenderszösz közös munkában (kaláka) történő felfonását a középkor óta jól ismerjük. Az öregeknek és fiataloknak, a közös munka során szokássá szerveződött együttléte egyidős a kendermunkával. A fonás az őszi betakarítástól farsang végéig tartó foglalkozás, amelynek igen változatos intézményei alakultak ki.
Zöüd ág, zöüd ág, zöüd levelecske,
Nyisd ki uram kapudat, hadd bújjak át rajta.
(Babus 1976: 104)
Virágvasárnaphoz két jellegzetes leányszokás kapcsolódott, de csak a magyar nyelvterület egy részén. Nyitra, Hont, Nógrád, Pest és Heves megye egyes községeiben gyakorolták a kiszejárást, kiszehajtást, és ennél is szűkebb területen, a Nyitra megyei Zoboralján ismerték, sőt néhol még gyakorolják a villőzés szokását. Zoboralján, egyes falvakban a két szokás összekapcsolódott, de a sorrendjük különbözhetett. Például Béden előbb villőztek, azután vitték a kiszét, Bodokon azonban a kiszejárás után villőztek.
A villőzés élő gyakorlata a kislányok szokásaként figyelhető meg. Kolonban ma már csak az ismerősök, rokonok ablaka alá mennek. Énekük azonban változatlanul ugyanaz, mint amit még a múlt században jegyeztek le:
Villő, villő ki háza ez?
Biz a jámbor ember háza.
Falu végén selyemsátor
Villő, villö, selyemsátor.
{7-153.} Adjon kendtek tyúkmonyát,
Ha nem tojott a kakas,
Egye meg a farkas!
(Réső Ensel 1867: 182)
Közismert szólás, hogy nagycsütörtökön a harangok Rómába mennek. E hagyománynak költői, mondai hajtása is van. Az 1674. év nagyszombat napján Rómában a Szent Péter-temlomában a sekrestyés, amint a templom tornyába felment, ott nagy álmélkodására egy idegen öltözetű ifjat talált mély álomba merülve. Nagynehezen fölébresztették. Maga köré bámult, alig tudta megérteni, mi történt vele, amíg végre latin nyelven elmondotta, ki ő és hogyan jött ide. Neve Kopeczky Mihály, Késmárkon diák volt, és nagy vágy támadt benne az örök várost és híres templomait látni. Minthogy azt hallotta, hogy húsvétkor a harangok Rómába repülnek, ő is elhatározta, hogy a haranggal együtt megteszi ezt az utat. Felmászott tehát a késmárki toronyba, ött az öreg harang belsejébe bújt és szíjjal odakötözte magát a harang nyelvéhez. Egyszerre csak nagy rázkódást érzett, mintha kirepült volna a toronyból, mire elvesztette eszméletét. Nem is nyerte vissza elébb, amíg a Szent Péter sekrestyése föl nem ébresztette. Kopeczky története nagy feltűnést keltett egész Rómában. Pártfogói akadtak, és így nem is tért vissza többé hazánkba.
Bálint Sándor
Karácsony, húsvét, pünkösd
Faluhelyen ilyenkor különleges hagyományokat követtek. Ezen a napon zöld ételeket ettek, mégpedig olyasmit, ami már termett ilyenkor. A zöldcsütörtök az utolsó vacsora emlékének ünnepe, feltehetően a XII. század végéig használt zöld színű miseruhára utalhat, vagy azokra a vezeklőkre, akik bűnüktől megtisztulva az Úr szőlőtőkéjén most újra zöld ágakká váltak. A zöldcsütörtök elnevezés mára egy táplálkozási hagyományt is teremtett, spenótot, salátát ettek, sőt az ételbe fiatal csalánt is főztek, hogy jó termés legyen
Teljes joggal mondhatjuk, hogy tavaszi hímes tojások, mivel a tojás a természeti népeknél is a termékenységet, a tavaszi megújhodást jelképezi. A kereszténység felvétele után társult csak a húsvéti ünnepekhez a tavaszi tojásadományozás. Több moldvai csángó faluban még napjainkban sem húsvétkor, hanem a húsvétot követő első vasárnap, az úgynevezett mátkaváltó-vasárnapra írják a lányok-asszonyok a hímes tojást.
Az írott tojás hímei formailag teljesen a tojás alakjához igazodnak. Föltételezhető, hogy a ráírt mintáknak valamikor megvolt a maguk szimbolikus jelentése, ez azonban már homályba merült. Egykori meglétük annál is inkább biztosra vehető, mert különböző – egymástól igen nagy távolságra élő – népek tojásra írott mintái néha meglepő hasonlóságot – sok esetben szinte azonosságot – mutatnak.
A húsvéti locsolás szokása széles körben, városon is általános, ezért felesleges leírni. Inkább a mátkaváltó-vasárnapján a moldvai csángóknál szokásos tojáscseréről ejtsünk néhány szót. A hímes tojásnak valamikor mágikus erőt tulajdonítottak. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Moldvában csak hímes – és nem fehér vagy egyszínűre festett –, írott tojást lehet cserélni ezen a nevezetes napon.
Inkább gyermekek körében dívik ez a szokás, úgy a serdülőkorig. Leginkább leány leánynyal és fiú fiúval szokott tojást cserélni. Egyes moldvai csángó falvakban viszont legény és nagyleány között is történhet csere. Ezt egy barátkozási időszaknak kell megelőznie, a gyermekek közötti kölcsönös rokonszenvnek. A legény és leány közötti csere már komoly udvarlási szándék jele, ezért eseményszámba megy a falu életében. A mátkázó vagy komázó felek közös megbeszélés után választanak egy keresztanyát vagy keresztapát. A kislányok egy nagyobb leányt, a fiúcskák pedig egy már nagylegényszámba menő legényt. Őket ezután már csak úgy szólítják, hogy kereszt.
A tojáscsere pillanatában a hímes tojást mindkét jelölt a jobb kezében marékra fogja, a kisujjukat pedig egymás ujjába kulcsolják. A kiválasztott keresztszülő azután felemeli jobb kezét, és elvágja az összefogódzók kezét a következő mondás közben: „Ezen a világon legyetek mátkások (ha fiúk: komások) s a másvilágon testvérek.” Ettől kezdve a tojásváltó gyerekek nem tegezik egymást, hanem kendezik. Kend mátka vagy Kend koma szólítják egymást, még az öt-hat éves gyermekek is! Ez életre szóló barátságot jelent, együtt játszanak, együtt járnak dologra, fuvarozni, mulatságba. Később pedig komákká és egymás násznagyaivá is válnak. A fiú és leány közötti tojáscserélők megszólítása a következő: mátka, megfelelője vésár, a komáé pedig vérje. A két utóbbi valószínűleg vérrokonságra utaló kifejezés. A leány és legény között ilyen módon kötött barátságnak nagyon sok esetben házasság a vége.
Néhol húsvétra – más vidéken május elsejére – virradólag zöld ágat tesznek a leányos házak kapujára. Ezt földíszítik színes papírszalagokkal, olykor tojást vagy tojáshéjat is aggatnak rá. Az „életfa”, a „termő ág” jelképe ez, Szászrégen környéki falvakban még napjainkban is élő szokás.
Rátérek a hímes tojás készítésének leírására, úgy, ahogy az napjainkban is dívik a gyimesvölgyi csángóság körében.
Gyimesen minden falurészben (patakban) nyilvántartanak egy-két jó hírben álló tojásíró mestert, aki minden esetben asszony.
A tojásírás gyakorlásának hivatalos napja Gyimesen nagypéntek. Hogy a hímes tojásnak egykor mágikus erőt tulajdonítottak, azt a következő hiedelem is bizonyítja. Azt a fakanalat, amivel a hímes tojást beleforgatják a festékbe, el szokták vinni az éjjeli misére. A hiedelem szerint a nyelére fúrt lyukon keresztül nézve meg lehet látni, kik a falu boszorkányai, szépasszonyai. Ezek ugyanis – a fakanálnyél lyukán át nézve – hátal állnak az oltárnak. Aki azonban ezt megteszi, vigyen magával egy zacskó mákot, ezt szórja maga köré – hogy a szépasszonyoknak fel kelljen szedni –, és fusson haza, mert ha megfogják, halálra verik.
A tojást a megfőzés után le kell hűteni. A megolvasztott viaszba egy kis kormot kell belekeverni, hogy az írás nyoma látszódjék a tojáshéjon. Azt az eszközt, amivel írják, késicének nevezik. Bárki megcsinálhatja magának. Egy könnyen hajlítható, vékony bádoglemezt csőrszerűen össze kell csavarni, és fonallal ráerősíteni egy fapálcikára. Majd a pálcikára erősített, összegömbölyített lemez közepébe egy varrótű segítségével disznósörtét kell húzni, amit ollóval lenyesnek a tölcsér végénél egy magasságban, egy szinten. Az írást a füttő mellett kell végezni, hogy a viasz állandóan forró legyen. Több, öt-hat késicét is készenlétben tartanak egyszerre, mert állandóan cserélgetni kell őket írás közben. Hogy mindig forróra lehessen cserélni, a késicét mindvégig a megolvasztott viaszban kell tartani a kályhán.
Gyimesközéplokon, a Tarkó megállói részen jó hírben álló hímestojás-író asszony Fináncné Antal Erzsébet. „Én egy öreg ángyomtól, Finánc Gyulánétól tanultam meg írni, leánykakoromban. Úgy egy tizenkét esztendős cefre lehettem akkortájt. Még iskolás vótam. Ángyom írta, s mű es vettük el a késicéket, s kezdtük el ott esszemocskolni a tojást. Mert az elsőt csak mocskolásnak lehet mondani. Nagycsütörtökön má megkezdem az írást. Régebb még négyszáz darabot es megírtam egy húsvétra.”
A viasszal megírott tojást aztán hideg vagy kissé langyos festékbe teszik. Gyimesen csak piros tojást festenek. Szerintük a piros hímes tojás az igazi. Miután a festőből kiemelt tojás megszikkad, egy, a füttő tetejére nyomkodott és ilyen módon megforrósított rongydarabbal a megírott tojásról ledörzsölik a viaszt.
Finánc Erzsi néni a következő – névvel is jelölt – hímeket szokta írni: Kukukk nyelve, Kakastaréjos, Fecske farka, Töltött rózsás, Csillagos, Fehér kabolás, Utavesztett, Kupás, Pásztor horga, Ördög térde, Fésűs, Gereblyés, Szegfüves, Nagypatkós vagy Medve talpa, Kispatkós, Ujjas vagy Kezes, Tekerőleveles és Cserelapis. Ezeken kívül természetesen más formák, minták is ismeretesek.
Moldvában – ellentétben Gyimessel – nemcsak piros, hanem más színűeket is (zöld, kék, sárga) festenek.
A klézsei nótafa Hodorog Luca néni elmondása szerint három megírott tojásból egy az íróasszonyt illeti fizetségképpen. További eltérés, hogy a megírott tojásról a viaszt nem dörzsölik le, hanem rajta hagyják.
(kortarsonline.hu)