PETŐFI SÁNDOR A BETYÁROK
FOGSÁGÁBAN
„Irdatlan erdőség, ember alig járja,
Zordan feketéllik a Bakony világa.
Mintha kísértene itt az erdők csendje,
Betyárok tanyáznak, hová szem nem lát be.”
Nagy Bálint Bakonyszentkirályi parasztköltő verséből
Bakonyszentkirályon a régi öregek ajkán tovább él az a legenda, amelyről most én is mesélni kezdek. Forgassuk egy kicsit vissza az idő kerekét a XIX. Századba, annak is az 1840 – es évek elejére. Ebben az időben a fiatal Petőfi Sándor Pápán a híres Református Kollégiumban tanult egy évig, ahol megismerkedett Jókai Mórral és hosszantartó barátság alakult ki közöttük. 1842 – ben a szünetben a csavargó természetű poéta ismét kóborlásra adta a fejét. Vélhetőleg ekkor vetődött el a mi környékünkre is. Akkor még vasút nem szelte ketté a Cuha völgyét, ezért gyalogszerrel járta az utakat és az erdőségeket. Úttalan utakon, hegyeken – völgyeken, szakadékokon keresztül barangolt egyedül, amikor már azt sem tudta, hogy, merre vetette a jó sorsa. Teljesen elveszítette a tájékozódási képességét, amikor balszerencséjére még az alkony is az erdőben érte utol.
Az ősrégi fák kísértetiesen susogtak. Minden apró zörej hatalmas hangorkánnak tűnt, amit még a szél zúgása is a sokszorosára nagyított fel. Valahonnan messziről, egy szikla tetejéről idehallatszott egy szerelemre vágyó szarvas hívogatása, bőgése. A fiatal diák – poéta lassan araszolgatva csetlett – botlott a sötétben, hisz még az orráig sem látott el. Hirtelen zord képű felfegyverzett alakok ugrottak ki eléje a fák közül és körbevették hangos szóval:
- Állj meg az Istenedet, ha jót akarsz és kedves az életed!
Ki vagy te, hogy éjnek idején egyedül erre merészkedsz kóborolni a Bakony rengetegében? Azonnal add ide a pénzedet, de gyorsan!
- Petőfi Sándor a becsületes nevem és Pápán a Református Kollégiumban tanulok. Pénzt nem tudok adni még akkor sem, ha agyonvertek. Szegény diák vagyok, aki néha verselgetni is szoktam. Eltévedtem utam közben és rám esteledett, azt sem tudom már, hogy merre járok. Rabló urak! Velem nem csináltatok jó fogást. Tőlem csak az életemet és ezt a gúnyát vehetitek el, ami rajtam van és a tarisznyámban pár darab papirost a verseimmel. Zsebem üres, egy árva peták sincsen benne.
Vélhetően a betyárok vezetője volt, aki kicsit gondolkodva, majd eléje állva válaszolt vissza:
- Jól van öcsém! Hiszek neked. Gyere velünk a tanyánkra! – azzal elindultak az általuk jól ismert rejtett utakon. Hegyen – völgyön mentek keresztül, míg elértek a Cuha patak mellett megbúvó sziklabarlanghoz a „Kőpincéhez.” Ez a híres barlang a bakonyi betyárok ezen a környéken élő csapatának volt a tanyája a népmonda szerint. Máig is megtalálhatók a kőbe vájt fekpadok és ülőhelyek. A barlang közepén a betyárok tüzet gyújtottak és a diákot is odainvitálták a világosságot és meleget adó fahasábok köré. Nyárson szalonnát sütöttek, mellé somlói bort ittak, amit a dobai Endrődi gróf borospincéjéből „fejtettek” le. Az egész éjszaka mulattak, kurjongattak, közben a poéta, kérésükre verseiből is elmondott néhányat. A tűz a barlang közepén már kezdett kihunyni, amikor ezek a sorok elhangzottak:
„Fürdik a holdvilág az ég tengerében,
Méláz a haramja erdő közepében…”
Amikor az utolsó szakaszhoz ért, a betyárok mind jobban kezdtek rá figyelni még borgőzös állapotukban is. A kőszívű rablók a megrendítő szavakra páran könnyeikkel küszködve hallgatták Petőfi szavait:
„Elmennék én haza, itt hagynám ezeket,
Örömest itt hagynám! De most már nem lehet:
Édesanyám meghalt… kis házunk azóta
Régen összeroskadt s áll az akasztófa.”
Ezek a zord, kőszívű emberek végighallgatták, s lelkükben összetörve, zokogva borultak a vállára. Odakint zúgott az erdő, bent a tűz kihunyt, mindnyájan nyugovóra tértek. Másnap kora hajnalban kikísérték a Pápa felé vezető útra és zsebébe húsz arany forintot dugva, elbúcsúztak tőle.
„De mire a hajnal kakasszóra ébred,
Újra betyárt takar a sűrű rengeteg.”
Hogy a történet, a híres, fiatalon elhunyt költővel valóban megesett, vagy így esett meg, azt már nehéz lenne bebizonyítani. A legenda azonban Bakonyszentkirályon ma is él. Az öregek így mesélték, Édesapámtól én is így hallottam. Miért kételkednénk mi, hálátlan utókor az elbeszélésükben?
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Zirc. 1997. 09. 18
