„GYERE VISSZA FIAM!"


„GYERE VISSZA FIAM!"

 

 

 

 

 

 

 

„GYERE VISSZA FIAM!"

 

   Ketten vagyunk testvérek bátyámmal, Gyulával együtt, aki négy évvel idősebb nálam. Teljesen ellentétei vagyunk egymásnak, annak ellenére, hogy gyermek és ifjúkorunkat egy háztartásban, a Szülői házban töltöttük Bakonyszentkirályon. A bátyám már kicsi kora óta vonzódott az állatokhoz, a földhöz, mintha Édesapánktól ezeket a géneket örökölte volna, én pedig inkább a lírikus oldalát. Megmondom őszintén, hogy kézi kaszával felnőtt koromban kerültem közelebbi kapcsolatba akkor, mikor már Édesapánknak idős korára nehezére esett ez a művelet. Fiatal koromban nem nagyon engedte meg, hogy próbálkozzam vele, mert azt mondta, hogy beleverem a kasza hegyét a földbe és volt is benne igazság. Persze nem csoda, hogy nem tudtam akkor még kaszálni, ha nem is volt lehetőségem a gyakorlásra.

     Lírikus oldalát örökölve már nagyon korán, Általános Iskolás koromban én is elkezdtem verselni és jó érzés volt az, hogy eleinte, mikor még gyakorlatlan voltam ezen a téren, sokat segített abban, hogy a helyes irányba terelődjem úgy tartalmi, mint verstani és stilisztikai téren egyaránt. Az ipari ágazat felé terelődtem később, mikor vasesztergályos lettem és később is távolabb álltam a földtől a különféle műszaki és adminisztratív tevékenységek révén, mint ahogyan a bátyám, akiből kiváló földműves is lett szabadidejében a hivatalos munkája után. Nagyon sokáig gépjárművezetőként dolgozott, de mellette művelte a földet és állatokat is tartott. Teheneket, bikákat, disznókat és baromfi aprójószágot egyaránt nevelt.

   Talán ez lehetett az oka annak, hogy ennek ellenére Áldott Emlékű Édesapám mégis hitt abban, hogy valamikor „visszatérek.” Ezt versben is jelezte felém akkor, mikor a hozzám írt első versében így fogalmazott:

 

ELMÉGY FIAM

 

Nagy, fülledt nyárban érett búzatenger

Lágyan zizegve várja a kaszást.

Tűnődve áll meg itt sok öreg ember:

Ki vágja le, ki hord itt garmadát.

Ifjak kezében kasza nem villan,

Mindenki megy – te is elmégy, fiam.

 

Nem akarsz lenni, aminek szült anyád,

A drága föld hőse, szeretője?

Úgy érzed tán, ez már nem a te hazád,

Te és a föld elváltok örökre?

Nem ejt kétségbe majd ez az iram,

Tudod – e majd, hogy hová mégy fiam?

 

Úgy fáj, hogy nem tudjátok elviselni

Apáitok szívén ejtett sebet.

Ezért akartok menni, menni, menni

Keresni szebb, boldogabb életet?

Minden ősöd itt porlad a sírban,

Tudod te jól, - mégis elmégy, fiam.

 

Itt élte le életét paraszt módra,

Minden fajtád itt húzta a kaszát.

S ha vad vész jött, kürt harsant riadóra

Igazította harcra kardvasát.

Nem lehet szentebb kép álmaidban,

Minden kis rög szent nekünk itt, fiam

 

Nagy fülledt nyárban érett búzatenger

Lágyan zizegve várja a kaszást.

Tűnődve áll meg itt sok öreg ember:

Ki vágja le, ki hord itt garmadát.

Ifjak kezében kasza nem villan,

Mindenki megy, - te is elmégy, fiam.

 

De én bízom, lesz még itt paraszt ünnep,

Lesz még aratás, lesz még boldog nyár.

Új kovácsok már csorbát köszörülnek,

A drága föld mindenkit haza vár.

Búzatenger int majd álmaidban,

Vissza jössz majd úgy – e, édes fiam?

 

Nagy Bálint

 

  Az én életem azonban úgy alakult, hogy ott éltem a Családi Ház melegében velük együtt, de mégis távol attól a földműves, paraszti világtól, amiben Ők Édesanyámmal együtt leélték az egész életüket. Zircre jártam dolgozni és előtte, utána csak annyit tudtam segíteni, amennyi rám ragadt a földműves munkából és mindenképpen be akartam segíteni Drága Szüleimnek, hogy valamelyest tehermentesítsem Őket. Megmondom őszintén, az állatokhoz nem nagyon értettem. Az állattartás egyáltalán nem volt az erősségem felnőtt koromban sem. Egy másik, hozzám írt versében Édesapám mégis így hívogatott:

 

GYERE VISSZA, FIAM!

 

Paraszti lelkem teérted kiált,

Valahol messze, halld meg, szép fiam!

Neked szól most a drága üzenet,

Az ősi földnek – hallod? – lelke van.

Nem veszett el, virul paraszt fajtád,

Édes fiam, itt minden szépre vált.

 

Kitárja karjait a nagy Természet,

Hallod ezt a csodálatos zenét?

Nekünk zeng itt az Élet himnusza,

Dalol a föld, dalolnak az ekék.

Ne légy te ott kivert, boldogtalan,

Hagyj ott mindent, gyere vissza, fiam!

 

Minden fűszál, bokor és vadvirág,

Akácokon méhek zümmögése.

Paraszti lelkünk nézd, hogy emeli

Pacsirtahangos szép magyar égre.

Míg el nem sodor vad, kósza iram,

Gyere haza, gyere vissza, fiam!

 

Vagy még mindig idegennek nézed,

Úgy érzed, hogy itt még most sincs helyed?

A régi utak egyenesbe szálltak,

Begyógyult már apád szívén a seb.

Feldúlt lelke újra szép helyén van,

Kis falud vár, gyere vissza, fiam!

 

Feldübörög a temetők csendje,

Őseid a sírban nem nyughatnak.

Temagadnak vetsz, magadnak aratsz,

Szabadságról szép lelkek dalolnak.

Ott a gyárnak füstje és korma van,

A föld kiált. Gyere vissza, fiam!

 

Telt kalászok zizegnek a mezőn,

Bearanyozza forró napsugár.

Dobj el mindent magadtól – és rohanj –

A megérett szem aratásra vár.

Búzatenger intett álmaimban…

Fogjunk kaszát – s menjünk együtt, fiam!

 

Nagy Bálint

 

   Vérzett a szívem ezekre a szavakra, hiszen benne volt minden fájdalma Édesapámnak, de azért azt is tudta, hogy ez ilyen formán már nem válhat valóra sohasem. Sokáig gondolkodtam azon, hogy mit tegyek, de csak én is versben tudtam beleírni a Szeretetemet válaszul az Ő hívására. Ekkor már hat éve Zircen laktam, Bakonyszentkirálytól tizenhat kilométerre Veszprém irányában. A válaszom így szólt akkor:

 

VISSZAJÖVÖK APÁM

 

Hegyek közt megbúvó gyönyörű falucska,

Gyermekéveimnek rejtélyes világa.

Visszavágyom, mindig akárhova térek,

Nem tudom feledni ezt a szép vidéket.

 

 

Te is elmégy fiam, kérdezte Jóapám?

Hallgattam szótlanul, s úgy néztem Jóanyám.

Mindketten érezték, örökre elmegyek,

Tudták felnőtt már a nemrég még kisgyerek.

 

Szemembe könny tolult hisz én itt születtem,

Csesznekvár tövében kincseket kerestem.

Kincset nem találtam, de emberré lettem,

Mindezt Édes Szüleimnek köszönhettem.

 

Bejártam a vidék elrejtett zugait,

Zöröghegy lankáit Hajmásnak tavait.

Kőpince forrásnál szomjamat oltottam,

Illatos szénában jóízűt aludtam.

 

Minden fűhöz – fához szóljon most énekem,

Minden apró emlék olyan kedves nekem.

Vígan dalolnak az énekes madarak,

Csörtetve vágtatnak az erdei vadak.

 

Rózsák illatoznak az Anyám kertjében,

Újra könnyek gyűlnek mostan a szememben.

Visszajövök Apám, hiszen el sem mentem,

Mindig itthon voltam Veletek lélekben.

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 1986. 02. 18

 

   Fizikai valómban már nem költöztem vissza sohasem Szülőfalumba, csak látogatóba mentem Drága Szüleimhez. Édesapám 1998 – ban meghalt, Édesanyám pedig 2012 – ben követte Őt. Üres immár az a ház, amelyhez olyan kedves emlékek fűződnek, de lélekben ma is mindennap ott vagyok, pedig már az Alföld Gyöngyszemében Gyulán élek negyedik éve. A Bakony, Szülőfalum Örökre itt van bezárva a szívembe és ott is fog maradni mindaddig, amíg csak lélegzem.

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2016. 04. 25. Hétfő Délután 14: 00

 

https://www.facebook.com/balint.v.ifjnagy/posts/1749442625273514

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Szerkesztés dátuma: hétfő, 2016. április 25. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 802


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: