A BÖLCSŐ


A BÖLCSŐ

 

 

 

 

 

 

 

 

A BÖLCSŐ

 

 

       A családi házunk velem egyidős, vagyis közös múltunk, titkaink vannak még most is. Szüleim a II. Világháború után 1947 – ban vettek meg egy volt uradalmi épületet, amely egy kis mesterséges domb tetején épült. Valamikor szeszgyár volt ott, ami az évek során eléggé leépült, ezért eladásra kínálták fel. Szüleim összekuporgatott kis pénzecskéjükből megvették, és mire megszülettem egy évvel később, már lakhatóvá tudták tenni. Erős, masszív falai vannak, az udvarra nézők talán még egy méter körüli vastagságúak is lehetnek. Hatalmas, boltíves mennyezet, amit bizony elég bajos volt felfűteni. Télen a konyhában egész nap éget a sparheltben a tűz, estefele pedig bevitték a parazsat a szobai kályhába és ott tüzeltek.

      Ketten voltunk testvérek a bátyámmal, aki a Világháború szülötte volt. Édesapám tartalékos katonaként a doni hadtestben szolgált és itthon sem volt a testvérem születésekor. Manapság mikor ezekre az időkre visszagondolok, kigördülnek a könnyeim a meghatódottságtól. Szép, de szegény, egyszerű gyermekkorunk volt, amely nélkülözött minden pompát és hivalkodást. Édesapám parasztemberként próbálta a család számára előteremteni a mindennapi megélhetéshez a kenyérrevalót, hogy átvészeljük a nehéz napokat. A születésem is nem mindennapi körülmények között történt. Édesanyám 8. hónapban járt már velem a szíve alatt, de még mindig ellátta a ház körüli teendőket. Munkája, hivatása nem lévén, rá hárult minden olyan ház körüli munka, amit Édesapám munkába menet előtt, vagy utána nem tudott elvégezni. Közben Édesapám délelőtt távol volt és dolgozott a Cuha völgyében kőbányászként, délután pedig a földeken, vagy télvíz idején ölfavágáson az erdőben. Kevés kis pénzecske általában ebből az ipari tevékenységből folyt be a családi kasszába, a földműves munka inkább csak a szűkös megélhetést biztosította. Mikor pénz állt a házhoz, odaültek Édesanyámmal a konyhaasztalra és szétszortírozták a költségekre.

     Egyik nap Édesanyám éppen az udvaron dolgozott, amikor egy szerencsétlen lépés következtében egy vödör vízzel a kezében elbotlott és elesett. Próbált felkelni mikor érezte, hogy a combjai közül valami nedvesség önti el a testét. Elment szegénynek a magzatvize. Gyorsan hívták a bábaasszonyt, Bözsi nénit, aki értesítette a körzeti orvost. Nem szakorvos volt, akkor még inkább csak általános orvosi végzettségű doktorok kerültek a falvakba. A mi kis falucskánkban is egy ilyen doktor élt, akinek az eredeti képzettsége fogorvos volt, de az idők során szinte mindenbe beletanult a pályafutása során. Nem merte vállalni a kockázatot, hogy megpróbálja a szülést megindítani, ezért Édesapámnak mondta, hogy vigyék be Édesanyámat Zircre a Kórházba. Az Orvost Dr. Hudák Józsefnek hívták.

      Akkor még autóbuszok nem voltak, Zircet csak gyalog és lovas kocsival lehetett megközelíteni a legrövidebb úton. A távolság 16 kilométer. Nekünk csak teheneink voltak, ezért öregapám kölcsönadta a lovas kocsit, hogy Édesanyámat minél előbb beszállítsák a Kórházba. Megrakták a kocsit elemózsiával, hisz azt is vinni kellett, ha valaki nem akart a kevés koszttól éhen maradni. Jól betakargatták meleg takarókkal és elindult Apám a lovakat ügetésre ösztönözve. Az orvosok és apácák átvették a beteget és vizsgálat után közölték, hogy a baba valószínűleg korábban jön a napvilágra, mint ahogyan a természet rendje szerint kellene. Az elfolyt magzatvíz miatt nem maradna életben a kicsi, valószínű még az éjjel rámosolyog a világra.

    Úgy is történt, ahogyan mondták. 1948. március 13 – án az éjszakai órákban átléptem az evilági küszöböt és a meleg anyaméh oltalmából, kikerültem a való világba. Érdekes módon ezek az események, amiknek az eredete nem az én emlékezetem csodálatos hatásának következően maradhatott fent, hisz hogyan is ismerhetném ezeket a részleteket. A családi történetírás feljegyzései, szájhagyomány útján terjedő elbeszélései alapján tudok róla. Megvolt nekem a magam baja egy darabig a kis súlyom miatt és egyéb komplikációk is akadtak, hisz akárhogyan is nézzük, egy hónapocska azért még kellett volna, hogy Édesanyám oltalmat adó melegében teljesen ott bent erősödhessek meg.

      Érdekes módon ezek az események azért jutottak eszembe, mert két héttel ezelőtt a szülői házban a 85. évében járó Szeretetet Édesanyámat látogatva, nosztalgiát éreztem arra, hogy felmenjek a hatalmas padlásunkra. Amilyen nagy légterű szobák voltak a boltívek miatt lent a lakóterekben, ehhez mért magasságú hatalmas padlástere is van az ósdi, nagyon régi házunknak. Az istálló előteréből lehet feljutni egy létrán keresztül a padlásra, ahol a boltív középütt meg van bontva, betonkoszorúval megerősítve. Ott egy fél méterszer félméternyi nyíláson átbújva már fent is voltam. Számomra gyermekkorom kincsesbányája volt az, mert mindig valami titokzatosság lebegte körül a pókhálós padlásteret. Van ott az égvilágon minden, ami a hosszú évtizedek alatt összegyűlve el lett rakva valamelyik sarokba, vagy a boltív tetejére. Viszonylag jó állapotban ott van még Édesapám katonaládája, amiben tartották katonáskodása alatt az előírt felszerelést. Később civilként benne tárolta a verseinek kéziratait, amíg én rá nem beszéltem, hogy vigye le a szobába, mert itt még a végén az egerek martalékává válik.

     Abban az időben, amikor még a saját vetésű megérett gabonát learattuk, az udvarunkon cséplőgép (masina) dolgozta fel a kalászokból a gabonát. Lovas kocsival elszállították a 10 kilométerre lévő malomba, Veszprémvarsányba, majd ott megőrölve, a kiváló minőségű lisztet is itt tárolták Édesapámék a lisztes ládában. Mindig kitartott kellő beosztással a következő aratásig. Most szemem elé tárult az öreg láda, mintha körülötte is megállt volna az idő. Kissé megfakulva, még mindig kitűnő állapotban, de már évtizedek óta üresen állva a padláson, élő mementójaként egy hajdan volt, letűnt falusi világ mindennapjainak.

     Az egyik sarokban, kopottan, kissé pókhálósan, porosan árválkodott az a fa bölcső, amiben csecsemőként olyan sokat ringatott Szeretetet Édesanyám. Úgy meghatódtam mikor észrevettem, pedig tudtam, hogy ott van, de nem miatta jöttem fel a padlásra. Nosztalgiát éreztem, be akartam szívni gyermek és fiatalkoromnak az illatát, nem gondolva, hogy milyen emlékeket hoz felszínre majd a bölcső látványa. Közelebb lépve hozzá, megsimítottam a sokat látott, több generációt kiszolgált kis ringó ágycsodát és a szemeim bepárásodtak. Eszembe jutottak az emlékeim ködén át azok az idők, amikor már észlelni tudtam a bölcsőben fekve Drága Anyám arcvonásait. Mintha éreztem volna, hogy valami különleges esemény történik velem, még feljövetel előtt zsebre tettem a digitális fényképezőgépemet, az újkori technika csodáját, hátha valamit meglátok az ódon padláson és megörökítem az utókor számára. A bölcső, a drága kis fabölcső, csecsemőkorom bizonyítéka, aki olyan sokáig meleg ágyacskám volt, örökre meg fog őrződni a felvételeken.

    Kicsit meghatódottan, óvatosan lépkedtem le a létra fokain, vigyázva nehogy lecsússzak rajta. Végzetes lehetett volna, ha leesem, mert magas a boltív teteje ahol a nyílás volt az alsó szinttől nézve. Szótlanul léptem be a konyha ajtaján a lakásba, ahol Édesanyám már megterített asztallal, ebédre készen várt, a tyúkhúsleves gőzölögve ott illatozott az asztalon.(Gyermekkorom kedvenc levese, amit tikos levesnek neveztem akkoriban.) Kicsit megilletődve odaléptem Édesanyámhoz és némán átöleltem, majd megcsókoltam a homlokát, mire Ő kedvesen így szólt:

-Mi történt kisfiam?

-Idesanyám, megnéztem a bölcsőmet a padláson.

-Még mindig megvan, már azt hittem Apád régen összevágta, amikor még élt.

-Nincsen annak semmi baja Idesanyám. Amíg én élek, az ott is fog maradni háborítatlanul. Élő emléke, bizonyítéka annak, hogy én abban aludtam sokáig az igazak álmát. A bölcső, az már ma csak szimbólum, mert sehol sem használják. Mindenféle kiságyak, járókák vannak a mai kisemberek számára gyártva, de a bölcső az igen. A bölcső az volt az igazi, ahogyan álomba tudott bennünket ringatni. Látja Idesanyám, ezért ma érdemes volt összeporozni magamat a padláson, mert újra érezhettem a bölcsőm mellett a csecsemőkorom halvány emlékképeit.

      Talán kicsit sokáig időztem más egyéb események elmesélésével az írásomban, de azt hiszem ennyi háttér mindenképpen kellett ahhoz, hogy kellőképpen kidomboríthassam a bölcsőm fontosságát. Méltó emlékeim legnagyobbik bizonyítéka arra, hogy egy ilyen egyszerű kis szerkezet is milyen haszonnal szolgált ki egy családot több emberöltőn keresztül.

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2006. 12. 12

 

 

 


Szerkesztés dátuma: hétfő, 2016. május 9. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 763


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: