A HÚSLEVES


A HÚSLEVES

 

 

 

 

 

 

 

Drága Édesanyámra emlékezem egy hat évvel ezelőtti írásommal..

 

A HÚSLEVES

 

    Szülői házunk Bakonyszentkirályon elég nagy paraszt portával rendelkezik. A „hőskorban” még kerítéssel ketté volt választva és egy kisajtó, valamint egyszárnyas nagykapun keresztül lehetett gyalogosan, vagy lovas kocsival, szekérrel átjárni közötte. Az első udvarrész a ház előtt Édesapám dolgos kezének köszönhetően szépen füvesített, gyümölcsfákkal és erdei növényzettel, virágokkal beültetetten nagyon szép volt év közben. A hátsó udvarban voltak a gazdasági épületek, disznóólak, fatároló, hús füstölő, nyitott szín a széna tárolására. A szalmakazal a szabad ég alatt volt. Az aprójószágok, csirkék, tyúkok, kacsák és libák, valamint a tehenek (szarvasmarhák) a ház hátsó részében lévő istállókban tanyáztak. Jó időben az aprójószág kora reggeltől késő estig a hátsó udvarban volt. Ott etette meg őket Édesanyám a különféle magvakkal, utána pedig kapirgáltak, ezért még a füvet is elfogyasztották. A teheneket pedig a legelőre hajtotta a csordával a falu megfogadott tehenese és azok is csak estefele tértek haza jóllakottan és jöhetett a fejésük, amit Édesanyám végzett. A malacok és disznók pedig a kinti ólakban tanyáztak és ott kapták az eleséget a vályúba. ( Édesapám halála óta már nincs semmilyen jószág a ház körül, az udvar is elburjánzott már, csak rendszeres kaszálással tudom karbantartani. Akkor ezt a „munkát” is elvégezték a csirkék, tyúkok, kacsák és libák..

     Volt egy úgynevezett belső kertünk, valamint a hátsó udvart bezáró kerítésen kívül egy külső is, ahol a szükséges zöldségeket Szüleim dolgos keze mindig megtermelte. Nem volt gond krumplira, zöldségfélékre, hagymára, zöldpaprikára, paradicsomra, kukoricára, stb. Tojásért és tejért sem kellett boltba menni, mert tojtak a tyúkok és Édesanyám a két tehénke tejéből sajt kivételével mindent el tudott készíteni. Drága pénzért a disznó és baromfi húst sem kellett megvenni, mindig kéznél volt. Olajat nem használtunk, talán nem is tartottak akkor még a boltokban. Zsírunk mindig volt a levágott disznókból. A kenyeret is Édesanyám megdagasztotta és megsütötték az apai Nagyapáméknál lévő kemencében a saját termesztésű búzából őrölt lisztből. Mindig becsülete volt a maguk által előteremtett javaknak, húsféléknek, élelmiszernek, zöldségeknek, gyümölcsöknek.

    Nálunk minden Vasárnap húsleves volt ebédre, mellé valamilyen húsétel krumpli körettel. A rizst nem nagyon szerettük. Rántott csirke, pörkölt nokedlivel, vagy az is krumplival ugyanabból az alapanyagból, vagy disznóhúsból. Édesanyám akkori aranyló húslevesére még most is elindul a nyálelválasztásom, ha visszagondolok rá. Tisztán emlékszem arra, hogy semmiféle ételízesítőt nem használt, hisz abban az időben mifelénk ennek még se híre, se hamva nem volt, ahogy mondani szokták. Arra ott volt a só és a zöldségek. Hogy mi volt a titka mégis? Természetesen az, hogy a saját tenyésztésű csirkék, tyúkok húsán az a zsiradék, ami lerakódott, aranysárga színű volt, ami olyan esztétikussá, szemet gyönyörködtetővé és ízletessé tette a fenséges étket. Ellentétben a manapság üzletekben kapható úgynevezett „tápos” jószágokkal, a fehéren virító zsírrétegével nem igazán színezi meg a levest. Egyébként arra is megvolt a praktikája, amit manapság árult el, hogy színezéknek mit szoktak használni, ha mégsem volt eléggé szép sárga. Sárgarépát apró darabokra vágtak, reszeltek és zsíron megdinsztelték és azt adták hozzá főzés közben, ha szükség volt rá. Akkor mesélte el, illetve alkalmazta, amikor nem is olyan régen a bolti csirkéből akartunk főzőcskézni és elfogyott a „kurkuma” színező porocskánk. Egyébként ezt én ismertettem meg vele és vittem is neki belőle.

     Manapság már Édesanyám is kizárólag boltból beszerzett húst, zöldséget, ételízesítőt, színezéket használ, ami ugyan ízletes, de mégsem az a valamikori emlékeimben élő aranyló színű finom húsleves. Gyermekkoromban én ezt nemes egyszerűséggel „tikos” levesnek hívtam. Ha behunyom a szemeimet, akkor magam elé tudom képzelni azt, amikor Édesapámmal és a bátyámmal együtt ott ülünk az asztalnál. Édesanyám pedig elénk teszi a gőzölgő finomságot, amit már annyira vártunk. A vasárnapi húsleves szinte magában is ünnepivé varázsolta az étkezést, miután az Istentiszteletről hazaérkezve nekiültünk elfogyasztani. Régi szép idők, régi szép gyermekkorom gondtalan világa. Akkor még ifjú voltam és nem gondoltam arra, hogy valamikor az Édesanyámtól tanult fogásokat nekem már a modernebb hozzávalók felhasználásával kell egyszerűbben elkészíteni, ami köszönő viszonyban sincs az Ő akkori húslevesével.

    Lesz, aki majd azt gondolja soraimat olvasva, hogy kit is érdekel manapság a húslevesről szóló történet? Azoknak csak azt tudom mondani, hogy még pár mondat erejéig maradjon itt a történet befejezésig. Nekem a húsleves, mint olyan fogalom, életem egyik legnagyobb dicséretének okozójává vált pár nappal ezelőtt 2010. Január 24 – én Vasárnap. Ugyanis akkor csirke farhátból készítettem és azt tálaltam fel az unokáimnak a már említett hozzávalók felhasználásával. A legkisebbik unokám Roberta első osztályos tanuló. A második tányér leves kanalazása után mikor felállt az asztaltól, megkérdeztem tőle:

-Kislányom ízlett a leves, jóllaktál?

-Hát nem láttad Papa? Két tányérral is ettem belőle. Nagyon szeretem a húslevesedet.

    Ennél nagyobb dicséretre nem is vágyom már soha többé.

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2010. 01. 27.


Szerkesztés dátuma: hétfő, 2016. május 30. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 699


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: