HASMENÉS ÉS EGYÉB INGERENCIÁK…

Avagy, mikor „fing helyett is fos ment.”

    Most olvastam a Facebookon egy olyan viccet, ami bőven beleférne az én, címben jelzett témakörömbe is, de nem szeretnék más tollával ékeskedni jelen írásomban. A téma az utcán hever, csak képletesen szólva le kell érte hajolni.

Az ember életében előfordulnak a hosszú évek, évtizedek során olyan pillanatok, amikor a szükség törvény bont jeligével félresöpör minden olyan, ember által alkotott szabályt, amely a kultúremberi viselkedést kénytelen elfeledve lesüllyedni az állatok szintjére. Természetesen nem szeretném magamra haragítani az állatbarátokat, hiszen sok esetben emberibb módon viselkednek a magukból kivetkőzött embertársainknál is.

    Velem is előfordult már egyszer, amikor hajdanában Pápáról hazafelé utazva még ki sem értünk az autóbusszal a városból, már igencsak ingerenciáim keletkeztek folyóügyekkel kapcsolatban. Persze ebbe belejátszott az is, hogy a kedves vendéglátó házigazda az akkori kedvenc borocskámmal, egy kis Badacsonyi, vagy Balatoni Szürkebaráttal, már nem emlékszem rá pontosan, noszogatott arra, hogy ne kerüljön veszélybe a szervezetem folyadékháztartása a nagy melegben. Balszerencsémre nem egy olyan járaton ültem, amely, mint ahogyan mifelénk a Bakonyban szokták mondani, megáll minden körtefánál, hanem igencsak hézagos volt a megállóhelyeknek a száma Pápa és Veszprémvarsány között. Ugyanis ott szálltam volna át egy másik járatra, amellyel már hazáig tudtam volna menni. Akkor még Bakonyszentkirályon laktunk.

   Visszakanyarodva a lényegre, nagyon bajban voltam, mert bizony az a bizonyos hólyag egyre jobban megtelni látszott az érzékelési szerveim szerint és a busz csak nem akaródzott megállni. Odamentem hát a buszvezetőhöz és megkérdeztem tőle, hol áll meg legközelebb és mennyit várakozik, mert már nagyfokú csőrepedés közelében járok. Azt mondta, hogy nemsokára megáll a legközelebbi faluban, de csak annyi időre, hogy az utasok le és felszálljanak, másra nincs ideje a szűkös menetrend szerint. Ott álltam az ajtóban görnyedezve, hogy megálljon és úgy is történt, ahogyan elterveztem. Leugorva futtában könyörögve szóltam vissza, hogy várjon egy percet, hogy valahol könnyítsek magamon. Természetesen ennél a megállóhelynél nem volt illemhely, ezért félretéve minden eddig magamra szedett emberi kultúrát, úgy tettem, mint a kutyák a fákkal szoktak, én bizony oldalba vizeltem a váróhelyiség oldalát és iszkoltam vissza a buszra. Természetesen a vezető rendes volt, mert valóban átérezte a vészhelyzetet nálam.

    Attól kezdve, ha valaki más előállt azzal, hogy nem bírja ki, nem szóltam oda flegmán, hogy nem igaz, hogy nem lehet egy kicsit visszatartani addig, amíg kulturált környezetben el lehet végezni a kis és nagydolgát az ember gyerekének. A probléma azonban ebben az esetben is elég kényes volt, de mi van akkor, ha az a tényállás fordul elő, amikor bizony elindul az ember hasa és az a bizonyos kikerülnivaló eléggé felhígulva akar a hátsó ki, avagy bejáraton távozni? Szerencsére ez az eset velem még nem fordult elő, de azért az egyik ismerősöm, akivel egykor együtt dolgoztam, nagyon kényes helyzetbe került ezen a téren. A róla szóló történetem elolvasható a következő címmel:

A KANTÁROS OVERALL ÉS A HASMENÉS KÜLÖNÖS KAPCSOLATÁRÓL

Betanított vízvezeték szerelő korszakom történeteiből.

Megtalálható az alábbi linkre kattintva:

https://www.facebook.com/balint.v.ifjnagy/posts/1745266499024460

    Az úgynevezett rendszerváltás után 1, 5 éven keresztül a Dudari Szénbányánál dolgoztam külszínen Tűzvédelmi Felügyelőként, mert az egyik eredeti szakképesítésem ez. Ott is fordultak elő a témakörben hasonló esetek, de az egyik történetet egy Veszprémi „kollégától” hallottam, amely vele történt egykoron. Napközben már elérkezett nála is az a pillanat, amikor az üzemben elég sűrűn kellett meglátogatnia a mellékhelyiséget. Aznap nem is vállalkozott arra, hogy elhagyja a kerítésen belüli világot, mert nem érezte magát biztonságban a felhígult melléktermék kibocsájtásából kifolyólag.

   A műszaknak azonban vége lévén, bizony haza is kellett menni, ami nagyon kockázatos vállalkozásvolt a részéről, mert a belügyek bizony nem akartak elcsitulni. Azt lehet mondani, hogy a munkahelye és a lakása sem volt olyan közel és helyi járattal szokott közlekedni. Most is így történt. Végigdöcögte az utat, majd a lakótelephez érve leszállt és szinte futólépésben közelítette meg a tömblakást, amelynek bizony majdnem a legfelső emeletén lakott. Gyorsan beszállt a liftbe és… megpróbálom visszaidézni az akkori szavait, ahogyan elmesélte egykor:

-Képzeljétek el, hogyan vártam már azt, hogy a lift felérjen arra az emeletre, ahol a mi lakásunk is volt. Mikor kiléptem a folyosóra, akkor már a bejárati ajtó kulcsát a kezemben tartottam. Bedugtam a zárba, de már elfordítani sem tudtam, mert a saját ajtóm előtt annak rendje és módja szerint befostam. Mikor a feleségem meglátott és megérezte a bűzt, az orrát befogva menekült előlem és már nyitotta is ki a fürdőszoba ajtaját. Hát így történt Barátaim. Szégyen ide, vagy oda, velem is megtörtént az a legendássá vált mondás, hogy:

„FING HELYETT IS FOS MENT.”

   Mi ebből a tanulság? Abszolúte semmi, mert nem lehet mindig előre kiszámítani azt, hogy az ember gyerekének mikor romlik el odabent a bendőjében a mechanizmus és olyan esetek előfordulhatnak, mint a történetemben.

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Gyula. 2016. 05. 30. Hétfő Délután 15: 35