„NEM TUDJÁTOK KIT DOBTAK KI?”

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szomjas ember…

   Az élet sokszor olyan témákat szolgáltat minden valamirevaló írogató ember számára, amit igazából talán nem is lehetne kitalálni. Valamikor azt mondta egy világhírű újságíró, lehet, hogy nem szó szerint, de a lényeget illetően, valahogyan így: „ A téma az utcán hever, csak le kell érte hajolni.” Ezt a megállapítást azonban én még kiegészíteném azzal is, hogy jó füllel is kell rendelkezni, mert néha egy téma, amit valahol mesélnek olyan jó, hogy „megírásra” kívánkozik. A megírás természetesen azt jelenti, hogy úgy kell azt tenni, hogy még a látszólag nem is olyan érdekes sztorira jobban odafigyeljen a nyájas olvasó akkor, ha valaki jól el is tudja azt mesélni, még akkor is, ha momentán nem volt ott az eset megtörténtekor. Klasszikus íróink közül is többen voltak ezzel úgy, hogy aki résztvevője volt az eseménynek az nagyon elcsodálkozott volna, ha meghallja, vagy olvassa az író által megjelenített eseményt akár humoros volta, vagy másféle okok miatt.

   Megpróbálok én is most egy olyan, talán látszólag nem olyan érdekfeszítő történetről szólni, aminek megtörténtekor nem voltam ott, de a helyszínt és a szereplőit, főszereplőjét nagyon is jól, személyesen ismertem. Az én fiatalkoromban még jobban ismerték az emberek a közvetlen közelükben lévő települések lakóit, hiszen sok más, akkor még nem létező lehetőség híján jobban összejártunk, amiről nem olyan régen a falusi búcsúk kapcsán írtam már.

   Azt is tudni kell, hogy nagyon hálás témák a kocsmai történetek, hiszen ott mindenféle esemény előfordul, főleg azokkal, akik törzsvendégként rendszeres látogatói annak a bizonyos „becsületsüllyesztő” intézménynek, legyen az bármely pontján is a világnak. Akik engemet ismernek, azok tudják, hogy nem vagyok kocsmázó típusú ember, de úgynevezett „antitóni” alkoholista sem. Magyarul azt jelenti, hogy aki engemet részegen lát, annak saját maga tükörképe lebeg a szemei előtt. Megmondom őszintén, hogy társaságban fogyasztok „A” betűs nedűket, de mértékkel és nem úgy, mint majd később látni fogjuk a történetben szereplőnél. Azért egy sztori még közben idekívánkozik annak a rendszeresen napi szinten nagyobb mértékkel fogyasztó úriembernek a kijelentéséből, aki imigyen szól ezzel kapcsolatban: „Én mindig mértékkel és tartózkodással iszom alkoholt. A mérték a vödör, a tartózkodás pedig az asztal alja!”

   A történet Cseszneken esett meg, ebben a kis Bakonyi falucskában már nagyon régen, de még az én emberemlékezetemben, ifjúkoromban. Mint ahogyan már fentebb célozgattam rá, ez is csak a szájhagyomány útján terjedt, jutott el hozzánk Bakonyszentkirályra. Egy jóravaló, ha jól tudom bányászember volt a főszereplője, aki szintén közeli ismeretségben szokott lenni az „A” betűs italokkal, mint a Bor, a Sör, a Pálinka és a többi kocsmai nyalánkság. A kocsma akkor is ott volt, ahol most a „Várvölgy Vendéglő” áll, csak egy kicsit másféle belső elrendezésben. Utcára néző bejárata és hátul udvarra néző is volt, hiszen ott lehetett elmenni a mellékhelyiségre és különféle mulatságok helyszíne volt az udvar területe, mint Búcsúbálok stb. Ide szokott ellátogatni szabadidejében B. János bácsi is, akinek a családját, gyermekeit volt és ma is van szerencsém ismerni. Távol áll tőlem minden olyan, hogy a már nem élő embereket, illetve azoknak a családtagjait megbántsam történeteimmel, mint ahogyan most sem teszem, éppen ezért nem írom ki a teljes nevüket. Aki ismeri a jelen történetet az tudja kiről szól, aki meg nem, számára teljesen mindegy. Természetesen semmi rossz szándék nem bujkál bennem, hiszen az életből ellesett igaz történet, ami itt zajlott, mindig tanulságul is szolgálhat.

    Szóval, aznap a szabadidejében történetünk főhőse ott volt a kocsmában és iszogatott, beszélgetett, sztorizgatott, de eljött az a pillanat, amikor már egy kicsit a szint kezdett a legfelső fokáig érni nála is. Ilyenkor aztán egy kicsit kötekedni szokott és ezt tette most is, aminek az oka természetesen nagymértékben az volt, hogy a kocsmáros már nem akarta tovább szeszesitallal kiszolgálni, az üdítőkkel pedig köszönő viszonyban sem akart kerülni. Próbálta aztán könyörgőre fogni, de bizony bármennyire is az üzletpolitikája ellen szólt, makacsul kitartott az álláspontja mellett, hogy ittas embert nem szolgál ki tovább. Persze az abban az esetben nem számított, hogy az illető éppen nála rúgott be, hiszen a kocsmák nem arról híresülnek el manapság sem, hogy alkoholmentes itókákkal traktálják a vendégeiket.

   Egyszóval, mindkét fél makacsul ragaszkodott az álláspontjához és továbbra is folyt a diskurzus arról, hogy: Inni, vagy nem inni, ez itt a kérdés? János bácsi hivatkozott a lassan kiszáradó félben lévő torkára, mint legfőbb okra, a kocsmáros pedig arra, hogy így is alig áll már a lában, nem beszélve arról, hogy mit kap majd otthon az asszonytól, ha hazabotorkál. Talán még ma is folyna a vita, pedig az Aranyos patakból az óta jócskán lefolyott bizonyos mennyiségű víz a Dudar patak irányába, ha kocsmáros uram nem vet véget a diskurzusnak és megpróbálja kitessékelni az utcára nyíló ajtón a makacs törzsvendéget. Mivel ehhez a testi ereje kevésnek bizonyult, segítséget kért a műintézményben szomjukat oltó többi vendégtől és együttes erővel, magyarán szólva, „kidobták János bácsit.” Tévedtek azonban abban, hogy majd ebbe beletörődik és szépen hazaballag, mint aki jól végezte a dolgát, mert bizony nem ez történt, hanem a következő:

    Az utcán az épületet megkerülve, hátul bement az udvarra és erőt véve magán, ami az egyensúlyozás nem is könnyű feladatát jelentette, a hátsó ajtón mosolyogva újból belépett a kocsmatérbe a következő szavak kíséretében:

„NEM TUDJÁTOK KIT DOBTAK KI?”

   Történetem ezzel véget is ért. Borítsa jótékony homály, hogy miképpen reagált erre a műintézmény gazdája és mi következett a kérdés után. János bácsi pedig ma már valószínű odaát a túlvilági kocsmában iszogat a Barátaival és sztorizgat, hogy azon a bizonyos napon mi is történt a Cseszneki kricsmiben.

   Valójában így esett meg a történet, ki tudja?

Egy a biztos, a szájhagyomány útján valahogyan így terjedt és jutott el hozzánk Bakonyszentkirályra is. Ha a szemtanúk még élnek, vagy megerősíteni, vagy megcáfolni tudnák, szerény személyemben én csak leírtam, ahogyan egykoron hallottam és máig megőriztem az emlékezetemben.

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Gyula. 2016. 06. 12. Vasárnap Délelőtt 11: 40