Nyári napforduló


Nyári napforduló

A nyári napforduló ünnepe ősi hagyományokra nyúlik vissza. Ezek az ünnepek az életet, a termékenységet, és a szoláris értékek győzelmét tükrözik. A kereszténység is átvette az ősi pogányok ünnepeit, és egy szent nevéhez kötötte. Ő a titokzatos Szent Iván, akiről annyit legalábbis mindenki tud, hogy van egy róla elnevezett éjszaka. De ki volt ő? Miről is szól igazán ez az ünnep? Ünnep-e egyáltalán? Tartson velünk ünnepfejtő kalauzunkban!

Nyárközép (Midsummer), azaz Szent Iván napja a skandináv és az északi országok nagy részében nemzeti ünnep, és számukra az év egyik legfontosabb napja. Júniusban világszerte ünnepelnek egyházi és világi ünnepe és különös módon mindegyiknek köze van a napfordulóhoz. Ezen a napon, azaz június 21-én az északi félteke leghosszabb nappalát és legrövidebb éjszakáját élhetjük meg évről évre.

Ám Szent Iván éjszakája mégsem 21-ére esik, hanem 24-ére. Feltehetjük hát a kérdést, hogy miért? Itt a csillagászat adja meg a választ: a nyári napforduló ugyanis az évnek az a pontja, amikor a legmagasabb delelési ponton áll az égbolton a Nap. A kétféle időszámítási mód, a tropikus (azaz a Fölhöz viszonyított Napállás) és a tényleges naptári évek közti különbség a ludas abban, hogy a napforduló a naptár meghatározása óta már előrelépte ezt a három napot (naptárcsúszás-naptárreform). Így az a napforduló, ami régen 24-ére esett, ma 21-ére esik.

Az északi féltekén élők számára a nyár a meleget, a termés betakarítását és az érést hozta magával (persze a nyár hozta az aszályt és a szárazságot is). A napforduló ünneplését azért is tartották fontosnak, mert bár még sok meleg hónap volt hátra, mégis a napok ekkortól, a nyár ún. "közepétől" kezdtek el rövidülni. Az ünnep így az elmúlást, a tél közeledtét jelezte előre. Az ünneplést igazából nem is a nap felkeltével, hanem az ünnep előestéjén, illetve éjszakáján kezdték, mely tudvalevőleg az év legrövidebb éjszakája

Az éjszaka egyébként a sötétség és a halál lunáris birodalma, így az évnek ezen a pontján minél messzebb kell űzni az ártó szellemeket a fény erejével. Az emberek ezért tüzeket, máglyákat raktak, hogy így is a fényt idézzék meg, és időtlenné, kortalanná tegyék, legalább ezen az egy éjszakán. A június 23-a estéjén meggyújtott tűzek közül a leghíresebbek a hegyek tetején lángoltak. A sötétség egy időre elveszítette hatalmát, s a fény diadalmaskodott.

 

multkor


Szerkesztés dátuma: péntek, 2016. június 24. Szerkesztette: Fazekas Piroska
Nézettség: 423


   







Tetszik 1 Hajnal Miki kedveli
Hajnal Miki

Megjegyzések

Fazekas Piroska
péntek, 2016. június 24. 09:10
Eredetét és fennmaradt szokásait tekintve talán az egyik legpogányabb ünnepünk a legkeresztényibb szent, Keresztelő Szent János egyházi napjával fonódik egybe június 24-én. Ez a nevezetes Szent Iván-nap, a nyári napforduló ünnepe a pogány hitvilág egyik kulcsfontosságú eleme lehetett, és csak nagy nehézséggel sikerült (némi) keresztény tartalommal megtölteni.

Így aztán jelentősége elmaradt a "sokkal jobban sikerült" ünnepötvözésektől: a modernizálódó Magyarországon például a húsvét és a pünkösd mögött fokozatosan elhalványult a Szent Iván-nap. Pedig az előző kettőhöz hasonlóan ez is összekapcsolódik pogány termékenységi és aratóünnepekkel, és még a június hónapot is sokáig Szent Iván havának nevezték a kalendárium szerint
Bod Péter református lelkész (1712-1769) a saját korában élő szokásokról ezt írja Szent Iván éjjeléről, vagyis Szent Iván (Keresztelő Szent János) napjának előestéjéről: "Ezen a napon ilyen dolgokat szoktak cselekedni: 1. a gyermekek szemetet, csontot egybeszednek, hogy azt megégessék és füstöt csináljanak, melynek azt az okát tartják, hogy a tájba a pogányok körül tüzet szoktanak volt tenni, hogy a kígyók ne szaporodjanak ott, minthogy ez Szent János napja tájban szokott lenni, a keresztények - a tudatlanság is segítvén - a tájban tüzeket tettek, azokat általszökdösték és azt kívánták, hogy minden szomorúságuk égjen el. 2. Égő üszköket szoktak kezekben hordozni és azokkal a határokat kerülni, azt gondolván, hogy így áldatik meg az ő földeiknek termése. 3. Némely helyeken ezen a napon kerekeket forgatnak, amelyek azt jelentik, hogy a nap már az égen felső pontjára hágott és minden dolgok változnak."

Láthatjuk, hogy a tűzugrás szokását írja le Bod Péter, az egyik legősibb termékenységi rítust, amelyről, pontosabban Szent Iván tüzéről Bálint Sándor, a vallási néprajz legkiválóbb magyarországi képviselője pár évtizede így írt: "Virágos Szent János napján a Zobor vidéki Kolon (Kolicany) magyar népe, fiatalsága (...) úrnapi párlós füvekkel vegyített szalmarakásokat gyújtott meg, miközben daloltak, táncoltak. A fellobogó lángokat pedig egyenként valamennyien átugrálták. A tűzre vetett illatos füvekkel a gonoszt vélték elűzni, hogy a vetésben kárt ne tegyen, a kutakat, forrásokat meg ne rontsa." Bálint szerint "abból, hogy a leányok miképpen ugrották át Szent Iván tüzét, jósolni szoktak és férjhez menésre".
Mindebből látható, hogy e szokásoknak csak igen felületesen volt közük a kereszténységhez. Illatos füvek tűzbe dobálása, a tűz átugrálása, az ugrálásból való jóslás nagyon távol áll a katolikus egyház tanításaitól, így nem meglepő, ha forrásaink több évszázadon át jegyezték fel, hogy miként próbálta az egyház korlátozni a tűzgyújtást vagy legalább a vígasságok idejét lerövidíteni, nehogy túlzottan az éjjelbe nyúljanak a "Szent Iván-éji" mulatságok. Mindez nem sikerült túl jól, hiszen Pilisszentivánon, a község honlapja szerint még mindig megmaradt a "Szent Iván-napi mágiákból a boszorkány alakja": az éjféli máglyán egy boszorkánybábut is elégetnek.




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: