Később az arab és perzsa világnak köszönhetően jutott el a fagylalt őse a Földközi tenger közelébe is.
Orvosságként ajánlotta Hippokratész, míg az uralkodók és császárok hűsítőként élvezték, mint Nagy Sándor, vagy a római császárok, akiknek kedvenc csemegéi voltak.
Sokáig a havat és a jeget italok és gyümölcsök hűtésére/fagyasztására használták inkább, a ma ismert fagylalt ősét egy olasz cukrászmester alkotta meg az 1600-as években és ezért az első igazi fagylaltkészítőnek a palermói származású Francesco Procopio del Coltelli nevű úriembert tartjuk
Magyarországon a reformkor idején jelent meg e cukrászati remek, az ibolya fagyi volt Sisi királyné kedvence.
XVIII. századig a fagylalt a legfelsőbb társadalmi osztályok kiváltsága volt csupán. Az ezerhétszázas évek vége felé, Franciaországban vált elérhetővé először a fagylalt a középosztály számára is.
A 20.századig szezonálisan fogyasztották a fagyit, majd a kedveltsége és a technikai fejlődésnek köszönhetően egy egész évben fogyasztható cukrásztermék lett. A két világháború között Budapesten megtelepedett olasz fagylaltkészítők újszerű anyagokkal és technológiákkal keltek versenyre
magyar kollégáik termékeivel. Az olasz fagylalt erős ízű,
krémesen sima, harapható, de habos készítményként terjedt el az egész világon – hazánkban is.
folyt.
A mai fagylalt elődjének számító hideg édességet több ezer éve készítették először. Egyes feljegyzések szerint már az ókori kínaiak mézzel édesített gyümölcsleveket hóval, jéggel hűtöttek, és ezen hideg édességeket szolgálták fel a kiváltságosoknak. Annyi bizonyos, hogy a római császároknak kedvelt csemegéi voltak a hegyekből hozatott hóval kevert gyümölcslevek, melyek sűrűn folyó, hideg fagylaltszerű italkülönlegességet eredményeztek.
Az első igazi fagylaltkészítőnek a palermói származású Francesco Procopio del Coltelli nevű úriembert tartjuk – hát persze, hogy egy olaszt! Az írások szerint 1672-ben készített először fagylaltot egy párizsi kávéházban. A franciáknak köszönhetjük, hogy a fagylaltoknak hamar jó hírét vitték szerte a világban. Más források egy Audiger nevű szállodás és konyhamestert említenek, aki 1660-ban „Rendes ház" című szakácskönyvében fagylaltreceptet is leírt. Ezt a könyvet XIV. Lajosnak ajánlotta, akinek konyháján hétpecsétes titokként őrizték a fagylaltkészítés receptjét. A király kertésze azonban kilopta a receptet, így nemsokára boldog-boldogtalan hozzáférhetett. 1768-ban Párizsban már megjelent egy kiskönyv különböző fagylaltreceptekkel és készítési eljárásokkal.
Magyarországon először 1753-ban jelenik meg a fagylalt egy Erdélyben, kéziratban összeállított szakácskönyvben: „Epervíz vagy ama jeges lév forma”. Így hangzik a leírása: az áttört eper levéhez „tölts osztán tisztált nádmézet, abban lévben, hogy édes legyen és süsd meg a jégbe, akár mind addig, míg megfagy”. A fagyasztás módját leírja a „pisztártzi" (pisztácia) jeges eszközének elkészítésekor: „mikor pedig bé akarod hűteni, hogy meg fadgyon, végy jeget, akár havat, a jeget apróra törd és sóval elegyítsd öszve, és így a jég megtartja hidegségét, úgy az a hó is, hogy el nem olvad egymástól” (Ketter László közlése).
Kimondhatjuk tehát, hogy a magyar nyelven elsőként közölt két fagylalt-íz az eperfagylalt és a pisztáciafagylalt volt! A XIX. század első harmadában már Pesten és Budán is árusítottak fagylaltot.
Ezek azonban, láthatjuk a receptekből is, még inkább a ma szörbetként, sorbettóként ismert vizes-jeges finomságokra hasonlítottak. A ma fagylaltként ismert édesség akkor alakult ki, amikor először adtak tejet, tejszínt a jeges desszertekhez. A hagyomány szerint ez az áttörés Nápolyban következett be. A 18. században jelent meg először ilyen jellegű fagylaltrecept egy szakácskönyvben.
soleluna
A XVIII. Század harmadik harmadában meginduló nyelvújítás során erre is kerestek magyaros megfelelõt, 1775-ben egy Báróczi Sándor nevû testõr-író alkotta meg a \"fagylalt\" szót, amely sokáig csak lappangó kifejezés maradt, csaknem hetven évig.
Körülbelül ebben az idõben születhetett az ismeretlen szerzõtõl származó sárospataki kéziratos szakácskönyv, amely az édességek között fölemlíti a fagyos édességet, amelyet hóval vagy sózott jéggel hûtenek le, s ugyancsak a század közepérõl való egy másik gyûjtemény, melyben Apor Péter ró leánya, Erdély gubernátorának felesége írja le receptjei között tízegynéhány fagylalt elkészítését. De hogy valami ismertebb irodalmi gyöngyszemet is fölemlegessünk:
Gvadányi Józsefnek a peleskei nótárius budai utazásáról szóló csúfondáros-csípõs (mondjuk így:) verses kalandregényében így ír 1788-ban: \"Elmentem, s megálltam / a híd túlsó végén, / Ahol egy szép sátor / állott a bal felén, / Ebben sok sétáló / mulatgatott kedvén, / / Egyik limonádét, / másik fagyost kérvén.\" Vagyis dívott az utcai fagylaltozás, a városon átfújó poros szélben. Mert Pest és Buda poros, reménytelenül poros...
Szintén az ezerhétszázas években élt Splényi Béla, akinek emlékiratai megõrizték e vendéglátóhelyek leírását. Amikor hídról beszél, ne felejtsük el, hogy még jócskán a Lánchíd megépítése elõtt vagyunk, tehát a fölemlített híd az a hajók sorából összeállított ideiglenes pontonhíd volt, mely valamivel a mai Erzsébet híd fölött, hozzávetõleg a mai Marriott szálló és a Várkert kioszk között kötötte össze a két partot, az Ördögárok beömlésétõl északra. \"A hídnak úgy a budai, mint a pesti oldalán két-két, hosszúkás, lapos fedelû házikó volt, amelyek egyikében, mind a két parton, a katonai õrség. A pesti másik házikóban Vogler vendéglõs sajtot és egyéb hideg étkeket és bort vagy liqeurt árult.\" Szóval itt lehetett fagyost kóstolni.
A kor újságcikkei gyakran emlegetik némi vágyakozással, mily kevesek engedhetik meg maguknak a fagylaltot. Splényi Béla meg is említi, hogy apja, ha jobb vendéglõbe küldte, az ebéd árát odaadta, de a hideg csemegét az ifjú saját zsebbõl fizetette ki.
Hiába a sok fagyizó, talán a házi?