„A LÓ JÓ, CSAK A LOVAS A SZAROS!”

Epizódok Nagy Bálint Bakonyszentkirályi parasztköltő

„ Hol van már a paraszt” - című életrajzi kötetéből

   A tényleges katonaidőmet a győrszabadhegyi tüzérlaktanyában töltöttem, itt volt a kiképzésünk. „Tényleges” volt az ember, amíg kiképezték, „tartalékos” a leszerelés után. Aki a gyalogsághoz került, az Veszprémbe ment, az utászok, hidászok, műszakiak meg mentek Győrbe.

   A kiképzésen meghajtottak bennünket alaposan. Nem tudom, ezek a mostani gyerekek kibírnák – e? Friss szántásban tolni az ágyút kézzel… Meg aztán a lovas kiképzés! Mert ez lovas tüzér alakulat volt. Lovak húzták az ágyút, meg a kezelői is lóháton mentek. Nemigen volt akkor még autó. Csak Kassán volt egy gépesített hadtest tényleges korunkban. Később a háborúban már volt gépesítés, de ekkor még csak ’36 – ot írtunk, a mi háborúnk meg ’41 – ben kezdődött.

  Csukott lovardában tanultunk lovagolni. A fedeles lovarda…! Hatalmas nagy terem, bekerítve, tetővel. Sorban kellett lovagolnunk. Leverték az újoncot a ló hátáról ostorral. Ott hömbölögtünk a fűrészporban. Középre állt hosszú ostorral a tűzmester, aztán nem ám a ló, hanem a lovas nyaka közé vágott! A kuruc csatában lehettek olyan bukfencezések, mint a fedeles lovardában! Sokszor mind ott henteregtünk. A lovak, meg mint a táltosok, úgy ugráltak át rajtunk. Nem léptek ám ránk! A százados meg egy emelvényről nézett bennünket és kiabált:

„Lóra marhák!” „A ló jó, csak a lovas a szaros!”

   Nem számított ott, hogy valamit jól vagy nem jól csinált az ember, mindenkit ütöttek – vertek. Persze jól semmit sem tudott az ember újonc korában. Nekünk lovaink voltak, de soha nem ültünk itthon a ló hátán. Nem volt divat az itthon, lovagolgatni. Ott meg egyből kellett volna lovagolni tudni!

Azokra a bolond vadlovakra fölrakták az embert, azok meg oda mentek, ahova csak akartak. Nem úgy ültünk fel, hogy odaállt a ló, kengyelbe a láb, szép kényelmesen, méltóságteljesen felülni – nem, nem! Mentek a lovak előttünk, először lépésben, majd ügetésben, aztán vágtában, és úgy kellett felugrani rájuk, a sörényüket elkapni. Szerencsére ugrani tudtam, az első lóra mindig felugrottam, még ha vágtában ment is, de volt olyan, aki elég sokat szenvedett, mert nem tudott felugrani, és addig hajszolták, míg föl nem ült.

   Aztán a löveggyakorlat, az ágyúkiképzés!

Először alaki gyakorlatnak mondták. Mire az a szerencsétlen újonc felért volna a lövegre, akkorra már kiáltották: „Löveg – ről!”

Mire leért volna: „Löveg – re!” Borzasztó volt. Sokszor még a hátunk is habos volt. Októberben volt a kiképzés, és igen meleg volt. Ezek meg nyugodtan parancsolgattak, minket meg a méreg evett, de meg se mertünk pisszenni!

Nagy Bálint

A kötet megjelent az Országos Közművelődési Központ Módszertani Intézete kiadásában 1990 – ben. Szerkesztette: Vercseg Ilona