MIKOR MÉG A VASÁRNAPOKNAK

FALUHELYEN IS VOLT BECSÜLETE

Egy kis nosztalgia? Igen, hajlamos az ember erre is néhanapján.

   Az idő mintha felgyorsult volna számomra is, aki már a 69. évem felé közeledem. Olyan sokat változott a világ, hogy szinte nem lehet igazából áttekinteni, olyan óriási fejlődésen ment keresztül, ha csak a technikát emeljük ki a sok közül. Számomra még gyermekként nagy újdonság volt, amikor egy segítőkész szakember megmutatta, hogyan kell kristálydetektoros fülhallgatós rádiókészüléket készíteni mindenféle külső áramforrás nélkül. Még nagyobb volt az örömöm aztán, mikor az elkészült darabot már én fejlesztettem tovább, illetve újat készítettem és az ágyból tudtam hallgatni és több adó is bejött a tekercsen való csuzdás keresés következtében.

   Az is igaz, hogy volt nekünk egy kis „Néprádiónk”, legalábbis akkoriban így hívták, csöves készülék, amelyen a Kossuth és Petőfi rádió műsora volt hallható, de azt nem kapcsolhattuk be magunktól gyerekek, csak szülői felügyelet mellett. Felnőtt voltam már jócskán, de ha telefonálni akartunk, akkor ki kellett menni a Postára és onnan lehetett kérni a hívandó számot, amit aztán bekapcsoltak nekünk a fülkébe beszélgetésre. Ma már a számítástechnika óriási fejlődése következtében zsebből lehet kommunikálni a világgal és ki tudja, meddig fejlődhet még ez tovább?

   Édesapám egész nap dolgozott akkoriban. Az 50 – es években a bizonyos „Kétlakiság” idején délelőtt a Cuha völgyi Kőbányában, délután pedig egy kis ebédszünet után kint a földeken. Édesanyám ellátta a háztartásban lévő munkákat, főzött, mosott, takarított, a házi kertben veteményezett, mi pedig gyerekek, amiben tudtunk, segítettünk. Nem volt fürdőszoba, a konyhai lavórban mosakodtunk, fürödtünk, vagy nyáron egy kiszuperált, valahonnan kapott kád lett az udvarban a kútról telimerve vízzel és a Nap áldásos, ingyen energiája által felmelegedve, abban lubickolunk. Télen persze ez bonyolultabbá vált, mert a bezártság miatt erre nem volt lehetőség, de akkor is megoldottuk és nem mentünk koszosan az Iskolába sohasem.

   Nem emlékszem arra, hogy sok ruhánk lett volna, hiszen a paraszti világban szinte senkit nem vetett fel a pénz, persze a módosabb családoknál azért ez másabb volt. Nálunk megmaradt a tisztes szegénység, ahol, ha a ruha foltos is volt, de tiszta, erre Édesanyám mindig nagyon ügyelt. Szakadt ruhában ki nem tehettük volna lábunkat udvarunkból az utcára még hétköznap sem. Előfordult, hogy játék közben kiszakadt a ruha, de akkor sem korholt meg bennünket, mert ez is hozzátartozott a gyermekléthez. Ilyenkor kimosta és utána szépen megvarrta, nem volt ezzel sem probléma.

   A Vasárnapoknak mindig megvolt a maguk varázsa. Ilyenkor Édesanyám már korán feltette a sparheltre az ünnepi ebédet főni. Hétköznap legtöbbször hús nem került az asztalra, csak kivételes esetben, mert spórolni kellett vele. Igaz, hogy az udvarban nevelkedtek csirkék, kacsák, libák és az ólban legalább egy disznó hízott, de húslevest és friss húsokat csak Vasár és Ünnepnapokon ettünk. A disznóhúsok hűtő hiányában füstölésre kerültek, vagy esetleg megsütve a vindőbe kerültek a zsír közé és alkalmanként onnan lett belőle kimelegítve. Mindenből csak annyi lett megfőzve, amit legfeljebb hűtés hiányában 1 – 2 napon belül elfogyaszthattunk, anélkül, hogy megromlott volna. Sajnos nekünk még pincénk sem volt, mart ott azért a jó hűvös helyen már hosszabb ideig is elállt az étel.

   Édesanyám finom húslevese az óta is itt van az ízlelőbimbóimban, örökre elraktározva. Természetesen a cérnametélt is az Ő keze nyomát dicsérte, hiszen akkor, még ha volt is a boltban, ezért nem adtak ki pénzt a Szüleim. A második fogás rántott hús, esetleg pörkölt krumplival, esetenként nokedlival, mert ezzel is szerettük. Zöldségfélék is megteremtek hozzá a kertben, amitől olyan finom íze lett, amit talán ma a különféle ízesítőszerek sem tudnak produkálni. Nem volt probléma az aranysárga gyöngyöző színnel sem a levesnél, hiszen az otthon nevelt csirkék zsiradéka szolgáltatta ehhez az ínycsiklandozó, szemnek is tetszetős látványt. Savanyúsággal sem volt gond, hogy ne lenne otthon, mert az üvegek ott sorjáztak a speizban, szintén hazai, saját kerti alapanyagokból, Édesanyám által saját recept szerint elkészítve.

   Sütemények és rétesek, azok soha nem maradhattak volna el még Vasárnap sem, hiszen ezen a téren is igazi szakember volt, hiszen a falunkban nagyon sok helyre hívták Őt Lakodalmakba főzni és sütni. Olyant, mint rétest soha nem sütött csak egymagában, egyfélét, mert abból legalább kettő, de inkább többféle került az asztalra.

   Még most is kicsordul a nyálam, mikor ezekre gondolok. Az Istentisztelet a Templomban 11 órakor kezdődött. Általában háromnegyed körül szoktunk együtt, szépen felöltözve az ünnepi ruhánkba, elindulni. Addigra már minden étel elkészült, ezeket Édesanyám hátrahúzta a tűzhely hátsó részére, hogy melegen tartsa. Annyi ideje is volt még, hogy megfelelőképpen megtisztálkodva, csatlakozzon a Templomba menő kis családi csapathoz. Odaérve mindenki elfoglalta helyét a szokásos ülésrend szerint és mire a harmadik harangszó is elhallgatott, vártuk a Nagytiszteletű Úr megjelenését.

Kellő áhítattal énekeltünk, hallgattuk a prédikációt és végül mindenki hazaballagott az otthonába, hogy az asztalt körülülve elfogyassza a finom ebédet. Nálunk legtöbb esetben nem is kellett felszítani a tüzet, mert még nem hűlt ki az étel. Természetesen, a katolikus családoknál is hasonlóképpen zajlottak a Vasárnapok.

    Most, hogy ezeket a sorokat pötyögtetem a számítógépembe, egy kicsit szomorú vagyok. Egyrészről azért, mert Drága Szüleim már Mindketten Örök Álmukat alusszák a Bakonyszentkirályi Református Temetőben, másrészt ezek a Vasárnapok már ott sem az igaziak. Gondolom, a viszonyokat az Ország több helyén szerzett tapasztalataim alapján, már máshol sem azok. Ma már Nincs meg az igazi becsülete a Vasárnapok sem, ami a Családról és a Pihenésről egyaránt szólt egykoron.

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Gyula. 2016. 08. 29. Hétfő Délelőtt 10: 45