Hazám széthulló drága gyöngyei
Hozzátok zeng ma fájó énekem.
Én itt vaksötét borúban állok,
Higgyétek el, úgy fáj ma a szívem.
Idehaza minden megváltozott:
Gyökerestől szakad az ősi fa –
Könnyet hullatnak bús magyar szemek
Ki sem nyílik – s dér hull a virágra.

Nyomor, nyomor és kín ül mindenhol !
Letarolva hallgatnak a mezők.
Nem hoz kenyeret az új barázda,
Halál sikolt – s nőnek a temetők.
Egymást tartjuk remegő karokkal,
Visszük szívünket szakadt reménnyel,
Nem tudjuk, hogy melyik következik,
Ma vagy holnap, hogy melyik esik el.

S ami Nektek is fáj,tudom,nagyon,
Meghalt a lélek, nincs a toronyba’ –
Üres templom…poros, tépett zsoltár…
Istenhez nem búg néma orgona.
Bár kínjaink óriássá nőttek,
Zokogva nyögjük a véres csapást,
Valamerre én mégis fényt látok,
Én mégis hiszem a megváltást.

Hazám széthulló drága gyöngyei,
Akik éltek a földkerekségen,
Szeressétek mégis hazánk egét.
A szívetek mindig rajt pihenjen.
Ha kél a nap, vagy ha nyugvóra tér,
Egy halk percre dobbanjon szívetek,
S forduljatok felénk néma arccal,
Hol bús minden…és sírnak a kövek…

Hazám széthulló drága gyöngyei,
Van szívünknek hozzátok még szava:
Majd ha újra feltámad az ország,
Hogyha hívunk majd, jöjjetek haza.
Hagyjátok oda Róma melegét,
Germán mezőket, hideg Kanadát –
Gyertek haza ! – s majd együtt veletek
Felépítjük az új magyar hazát.

Nagy Bálint